hirdetés
hirdetés

Felvirágoztatni, nem pedig rombolni a másikat!

Ne hajítsd el a jégkrémpálcikádat!

Egy jégkrémpálcika valakinek csak egy jégkrémpálcika, másnak hajcsavaró, babaháztető, vonalzó. Hogy mitől függ, ki mit lát bele? Mint sok minden másra, erre is óriási hatással van a gyerekkor. 

hirdetés

Ha kicsit közelebbről szemléljük a kreativitást: a kreatív elme képes széleskörű tapasztalatokra nyitott lenni, ezeket a tapasztalatokat aztán újszerű módon összekapcsolni, és végül a különböző helyzetekre illesztve alkalmazni. Úgy tűnik, a kreatív ember nem fél tapasztalni, hibázni, próbálkozni, van benne kellő reflektivitás és rugalmasság ahhoz, hogy az őt körülvevő világot és benne önmagát valóban lássa.

Az örök kérdés: mennyire fejleszthető?

Sokan úgy vélik, a kreativitás valahogyan összefügg az intelligenciával és/vagy a művészi hajlammal, talán éppen ezek következménye. Így a kreativitás tulajdonképpen alkati adottság, és fejlesztése – amennyiben lehetséges – csakis kognitíve, tanulás útján történhet. A tehetség a géneknek és az extrém inspiráló környezetnek (traumáknak és ösztönző tapasztalatoknak) a szerelemgyereke, akit a meg nem értettségnek és a nehéz boldogulásnak kell dajkálnia, hogy létjogosultságot nyerjen.

De a kreativitás, az újszerűség, az innovatív gondolkodás talán másképpen is értelmezhető: az olyan emberek természetes viszonyulásaként a világhoz és dolgaihoz, akik elfogadják a világot és dolgait. Akik félelem nélkül tudják befogadni a jelenségek lehető legtöbb dimenzióját, mert megvan bennük az ősbizalom, vagyis a bizalom abban, hogy a tapasztalás, a próbálgatás, a hibázás, a csalódás nem katasztrófa. Ezt pedig gyerekkorban már belénk táplálják. Vagy nem. A jégkrémpálcika lehet egy hosszúkás fadarab, amelyre éppen szükségem van: hajcsavaró, parkettadarab, vonalzó vagy sín, amelyhez a törött ujjamat kötözöm. Fantázia kérdése. Azaz részt veszek abban, ami körülöttem és velem történik, és nem félek megérteni, felhasználni, megosztani.

Türelem, türelem…

A kreatív ember sokszor „problémás”: különleges figyelmet, különleges bánásmódot igényel, amit sok esetben nem tud vagy nem akar vállalni a környezete. A környezet címkéket osztogat, és ezekkel már gyermekkorban kijelöli a fejlődés útjait: sokszor sérülések, komplexusok, túlzott elvárások és rögzített szokások mentén. Csak keveseknek sikerül úgy átverekedniük magukat az érés évein, hogy meg tudják őrizni bizalmukat és függetlenségüket; őket kiválasztottaknak tartjuk, szerencséseknek, tehetségeseknek.

A címkék azonban jól is tudnak működni: egy klasszikussá vált kísérlet során Rosenthal és Jakobson[*] egy iskola tanáraiban néhány gyerek iskolai teljesítményével kapcsolatos pozitív elvárásokat alakítottak ki, ennek eredményeképpen a gyerekek tényleges osztályzatai javultak a tanév végére. Ebből is látszik, hogy az elvárásainkkal rombolni és építeni is tudunk, akár szülőként, akár vezetőként!

A gyerekek, akik olyan családi és iskolai miliőben szocializálódnak, amely a világ teljességének megtapasztalására ösztönöz, és elősegíti a gyermek függetlenségét, a tettei fölötti felelősségvállalását, azok később is nagyobb biztonságban fogják magukat érezni a problémahelyzetekben, hiszen tisztában lesznek azzal, hogy a legtöbb probléma helyett „csupán” megoldandó feladatok, de legalábbis megküzdhető krízisek vannak, amelyekkel képesek szembenézni.

Járt utat, járatlanért… csak nyugodtan!

Többségünk ugyanis azt sajátítja el a környezetétől, hogy a lehetőségek száma véges, a következmények többsége rossz, az élményeink nagy részét nem illik vagy nem lehet másokkal megosztani. A kijelölt útról letérni nemcsak ostobaság, de egyúttal veszedelmes is. A világgal szembeni bizalmatlanságban nevelt, túlóvott, függésben tartott gyermek sosem fog merni igazán tapasztalni, mert sem magában, sem a világban nem lát érdekességet és örömöt. A jégkrémpálcikát a háta mögé fogja dobni, akkor is, amikor épp szüksége lenne egy virágkaróra.

A gyermekek (és felnőttek), akik képesek megengedni maguknak, hogy a világról valódi tudást szerezzenek, és ezt a tudást az énjük és környezetük szerves részévé tegyék (megéljék), azok mélységében, mindazonáltal a maguk örömére fogják megérteni az élet csodáját: minden hat és minden alakít. A határok, amelyek egyik jelenséget elválasztják a másiktól, legtöbbször csak egyezményes kompromisszumok – és persze ezeknek is megvan a maguk haszna –, de a lényeg mindig csak az: mit kezdünk ezekkel? Ha belátjuk, hogy bármit, nemcsak kreatívvá válhatunk, hanem a környezetünket is inspirálhatjuk.

Mi is, és a gyermekeink is megérdemlik, hogy a világban felelősnek érezzük magunkat. Megengedhetjük magunknak, hogy a kapcsolataink és a helyzeteink hassanak ránk, és aztán tapasztalatainkat felhasználhassuk a magunk és mások örömére. Érdemes megtanulnunk, hogy jelen lenni a saját életünkben olyan kényszer, amely örömökkel is szolgál: örömmel a cselekvésben, örömmel a hasznosságban, örömmel a szeretetben. Megérdemeljük, hogy erre törekedjünk, és el is érjük. Így mutathatunk példát a gyermekeinknek is: támogassuk őket az önálló, felelős tapasztalásban, igazán legyünk ott, ha a tapasztalataikat meg akarják osztani velünk, és örüljünk nekik akkor is, ha sokban különböznek tőlünk.

Oláh Csilla
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

People skill, azaz a „skillek”, kompetenciák, erősségek királynője maga az emberismeret. Sok örömet hoz, ha van, és sok csalódást, ha ez nem az erősségünk. Meggyőződésem, miszerint én biztos jó emberismerő vagyok, az utóbbi fél évben igencsak megkérdőjeleződött bennem, amikor is nyílt órákat voltam kénytelen megtekinteni iskolaválasztás címszó alatt. Tovább...

Találkozzunk a Facebookon!