hirdetés
hirdetés

Interjú dr. Bánki György pszichiáterrel

Narcisztikus vagy csak nagyképű?

„Oké, egyeztessünk, de nem lesz könnyű, mert mostanában nagyon megszaladt” – mondja nevetve a telefonban Bánki György pszichiáter, amikor felhívom, hogy interjút kérjek tőle. Novemberben jelent meg A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című kötete, amit Philip Zimbardo is méltatott, és azóta egymást érik az interjúfelkérések, amihez nincs hozzászokva. Végül találunk időpontot, és ahhoz a nevére szóló kávéházi törzsasztalhoz telepszünk le, ahol a könyvet is írta.

 

hirdetés

Élvezed, hogy most felkapott lettél?

Egyrészt igen, mert szeretek szerepelni. Másrészt viszont ez komoly kitettség is, amihez nincs elég rutinom, hiszen nem vagyok vastagbőrű nyilatkozó. És amikor a megnyilatkozásaim miatt elkezdenek rám vetíteni dolgokat, amik nem igazak, ami nem én vagyok, az zavar. De azt mondtam magamnak: rendben, én is megérdemlem, a könyv is megérdemli, hogy jöjjenek az interjúk, úgyhogy toljuk.

Dr. Bánki György
dr. Bánki György
Miért pont most, 2016-ban volt aktualitása annak, hogy megjelenjen egy nárcizmusról szóló könyv?

Nem kötődött dátumhoz, bár nem jött ki rosszkor. Itthon pont ilyen mű nem létezett, én meg most értem meg a könyvírásra. Ugyanakkor a nárcisztikus személyiségzavart mint főtémát csak trójai falónak szántam, a lényeg az volt, hogy az egész kultúránkról és általában az emberi létről elmondhassak – szerintem – fontos dolgokat. Sokan hiszik most, hogy azért kellett erről írni, mert a nárcizmus a modern kor egyik leggyakoribb lelki zavara. Én ezt nem látom bizonyítottnak. A mai fiatalok más dolgokkal néznek szembe, másképp adaptálódnak a világhoz, és noha ezt az idősebb generáció vélheti nárcizmusnak, ez csak alkalmazkodás. De kétségkívül mind párkapcsolati, mind globális szinten nagyon előtérbe került ez a téma, mert például nem mindegy, hogy amikor vezetőt választunk a közösségünk élére, akkor tetszetős, magamutogató figurákat preferálunk-e, akik egyszerű és kemény üzeneteket közvetítenek, vagy árnyaltabb embereket, akiket ugyan nehezebb elsőre megérteni, de beváltható ígéretekkel jönnek. A világban most véget ér egy árnyaltabb periódus, ami alatt sok feszültség gyülemlett fel, és az inga kilengeni látszik a másik irányba. Reméljük, egyszer visszaleng anélkül, hogy nagyobb katasztrófák előznék meg.

Akkor jól értem, hogy a nárcizmus amellett, hogy persze izgalmas és fontos téma, csak ürügy volt más történetek elmesélésére?

Igen. Sőt, ennek az egésznek volt egy kis önterápiás jellege is.A nárcizmussal való korai, családi találkozások is erősen motiváltak a témaválasztásban, tehát valamit szeretnék én személyesen is megérteni. De a lényeg mégis az volt, hogy a nárcizmus témája kapcsán mindenki találkozzon önmagával, nézzen rá a kapcsolati és a közösségi működéseire. A visszajelzések szerint ez egy gyötrő dolog, megkínzom az olvasóimat, de nem baj, mert pár dolog világosabbá válhat az életünkből.

De mi az, ami ennyire meggyötri őket, minket?

A szöveg sok nehéz személyes felismerést tartogat. Például arról, hogy mind társadalmilag, mind kisebb csoportokban, a családban, a párkapcsolatban hogyan tesszük elviselhetetlenné egymás életét. Hogy az önbecsülés hiányával vagy az ebből következő túlzott önérzeteskedéssel hogyan válnak kezelhetetlenné, megbeszélhetetlenné a közös dolgaink. Tény, hogy a magyar történelem nem adott alapot egy stabil, kiegyensúlyozott, fenntartható önbecsülésre, ezért vagy nagyon leértékeljük, vagy túlkompenzáljuk magunkat. Pedig a legnagyobb kincs egy nemzet és az egyén életében is, ha egyenrangúnak érzi magát a többi nemzettel, emberrel. Néhány csoportozó pszichiáter kollégával minden tavasszal kíváncsi civileknek szervezünk egy háromnapos eseményt, Civil Csoport Hétvége címmel. A dolog arról szól, hogy tapasztalatokat szerzünk arról, hogy mi, emberek hogyan működünk, és hogyan veszünk részt egy csoportmunkában. Ezt azért mesélem el, mert az egyik legtraumatikusabb tanulsága az eddigi találkozóknak, hogy milyen gyorsan jön létre egy csoportban a kirekesztés és a kirekesztődés. Ha a társaság egy része egy bizonyos módon gondolkodik, akkor lesznek, akik szinte azonnal fenyegetve érzik magukat, és pár feltételezés mentén csatatérré változik az életterünk.

De azért nyugtass meg: vannak túlélők egy ilyen hétvége után…

Na, pont ez a lényeg. Hogy mindig az a végső tapasztalat, hogy tulajdonképpen ki lehet bírni egymást. Hogy sok munkával ugyan, de meg lehet találni azt a beszédmódot, amelyben nem sérül a másik. Lehet úgy kommunikálni, hogy azt közvetítsem, hogy érzékelek benned valamit, de nem tartalak rossznak, hogy valószínűleg a te történeted vagy a családod története indokolttá teszi a viselkedésedet, a véleményedet, és ezt tiszteletben tartom. És akkor a másik már nem érzi, hogy akkora a távolság köztünk. Ha megkapargatjuk azokat a témákat, amelyek mentén kettéhasadunk, gyorsan kiderül, hogy mélyebben az emberek sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint azt a konfliktusok alapján feltételeznénk.

Komolyan azt gondolod, hogy ebben a zsidózós, cigányozós, buzizós, migránsozós, kirekesztős társadalomban nem is olyan nagyok köztünk a különbségek?

Igen, ezt gondolom. Szerintem nem állunk annyira messze egymástól, mint amennyire ezek a felszíni hasadások, bizonytalanságok, napi ingerültségek láttatják. Ha mélyebbre megyünk egy emberi személyiségben, akkor egy rasszista és egy nem rasszista között milliószor több hasonlóságot találunk, mint különbséget. Minden együtt dolgozó csoportnak az a tapasztalata, hogy az emberek inkább hasonlítanak, mint különböznek. A fájdalmas különbségek a kis különbségek. Az egyházak is azért nyírták egymást, mert kicsiben különböztek. Persze az ilyen hasonlóságot feltáró „mélyfúrásokhoz” tér, idő és megtartó közeg kell.

Ha már társadalmi kérdéseket feszegetünk, ennek a megtartó közegnek a biztosításában mekkora felelőssége van az állandóan hibáztatott politikusoknak?

A politikusok mi vagyunk. Nagyon vigyáznék a politikusok pocskondiázásával, mert ők is közülünk kerülnek ki. Ahogy a pékek és a géplakatosok is. A politikusok a mi nemzetünk tagjai, akiket mi választunk meg. És ha garázdák, hát azért garázdák, mert mi hagyjuk, hogy azok legyenek. Ahogy Zorán mondja: „Langyos a sör, ha nekünk így is jó.” Nézd meg, hogyan szerveződik például a magyar társasházi lét: a tulajdonosság legtöbbször a sorsra és a Jóistenre való ráhagyatkozás. „Hát, majd csak állnak még azok a falak egy darabig…” Holott mi is tehetünk azért, hogy álljanak. Az országgal kapcsolatban is lehet mondani, hogy majd Mária megtartja, de hát lehet, hogy Máriának is elkél egy kis segítség…

Mi történik, ha egy nárcisztikus embert juttatunk hatalomhoz?

Veszélybe kerülhet a valóság. A kóros nárcisztikus ember ugyanis csak azt az én-állapotot tudja elviselni, amikor fölül van, amikor kitüntetett a helyzete. És ha ezt nem tudja elérni, akkor a maga képére formálja a valóságot, fantáziál, vagy erőnek erejével kiprovokálja a meg nem érdemelt elismerést. Hozzá kell tennem egyébként a nárcisztikusok védelmében, hogy vannak egyszerűen csak arrogáns, tapintatlan, önző, hangos emberek, akiket nárcisztikusnak szoktak beazonosítani, holott nem azok, és ők sokkal károsabbak, mint egyes alkotó, kreatív és kedves nárcisztikusok, akik igyekeznek megküzdeni a saját démonaikkal. Még konkrét példák alapján is csak hosszú együttlét és komoly működésbeli megfigyelés után lehet megállapítani, hogy valaki nárcisztikus-e, vagy szimplán seggfej.

Egy miniszterrel vagy elnökkel ritkán tudunk közvetlenül megküzdeni, de mondjuk, munkavállalóként hogyan élsz túl egy nárcisztikus főnököt?

Hú, ez rettentő nehéz dolog. A nárcisztikus ember ugyanis készen áll a szenvedésre, és amint a legkisebb gyanúja fölmerül, hogy sérülhet, azonnal átforgatja ránk a szenvedést: leértékel, beszól, megaláz, belénk vetít valami rosszat, és üldözni kezdi. Nárcisztikus főnökünknek az lesz a legfontosabb, hogy mindig kiemelt helyzetben legyen, kitűnőnek látszódjon, és annak is érezze magát. Alkalmazottként szem előtt kell tartanunk, hogy a dolgok lehetőleg egybeessenek az ő nagyszerűségével, de közben megfeleljenek a szakmaiságnak, és vigyázzunk a saját integritásunkra és hitelességünkre is. Ez, hogy úgy mondjam, már művészet. Ráadásul azért sem lehet igazán jó tanácsokat adni, mert a nárcisztikusokkal való kapcsolatban az élet nem kiszámítható. Ami az egyik nap bevált, az másnap már érvénytelen. Sőt, a máshonnan érkező sérelem is rajtunk, vétleneken csattan, pillanatok alatt kiderül, hogy ügyefogyottak és alkalmatlanok vagyunk. Szóval, ha valaki jól fel van vértezve, jó a háttere, jó az önbecsülése, talán ki tud bírni egy ilyen főnököt, de én inkább azt mondanám, hogy érdemesebb lelépni.

A könyv megjelenése után nem félsz attól, hogy a laikusok elolvassák, és boldog-boldogtalanra elkezdik ráfogni maguk körül, hogy nárcisztikus?

Sokszor leírom a könyvben, hogy bár nagyon csábító a hónunk alatt a kötettel lemenni az utcára diagnosztizálni, de azért ezzel legyünk óvatosak. Szerencsére elég hamar eljön a könyvben az a pillanat, amikor mindenki szembesül saját magával, és ráébred, hogy van a diagnosztizáláson túl is elég tennivalója a saját boldogsága eléréséhez. Olyan sok mindennel kell megküzdenünk ebben a félperifériás, kapitalista civilizátumban. Kergetjük saját magunkat, igyekszünk felzárkózni a saját életünkhöz, próbálunk alkalmazkodni a felgyorsultsághoz, egzisztenciát teremteni, megélni a párkapcsolatunkat, nem elveszni a társadalmi folyamatokban. Közben szorongunk, depressziósak vagyunk, és csináljuk a helyet a fiatalabb generációnak, amelynek a tagjai szintén őrült versenyben kell hogy helytálljanak, pillanatok alatt kell rájönniük, hogy kik ők, és mit akarnak az élettől, és milliónyi ingerrel kell megküzdeniük úgy, hogy ehhez sokkal kevesebb szülői jelenlétet kapnak, mint mi kaptunk anno. Szóval felesleges címkézni. Van elég más dolgunk, nem?

Bódy Gergő
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

People skill, azaz a „skillek”, kompetenciák, erősségek királynője maga az emberismeret. Sok örömet hoz, ha van, és sok csalódást, ha ez nem az erősségünk. Meggyőződésem, miszerint én biztos jó emberismerő vagyok, az utóbbi fél évben igencsak megkérdőjeleződött bennem, amikor is nyílt órákat voltam kénytelen megtekinteni iskolaválasztás címszó alatt. Tovább...

Találkozzunk a Facebookon!