hirdetés
hirdetés

Világgá mennél?

Megtörténik, amire vágytál: nem vársz semmire

Ha bárkit megkérdezel, hogy mit tenne, ha megnyerné a lottót, a legtöbb ember azt válaszolja, hogy utazna. Körbe a földön, hónapokon keresztül. Persze lesznek olyanok is, akik olyan spekuláns válaszokat adnak, mint ingatlanvásárlás, vagy egyéb befektetések, de az abból nyert pénzből is előbb utóbb valószínűleg utaznának.

hirdetés

A legtöbb ember imád utazni, mégis elképedve néznek rám, amikor azt mondom, hogy életvitelszerűen utazom, anélkül, hogy kihúzták volna a számaim. Nem csodálkozom a megrökönyödésen, kevesen vagyunk ezzel így Magyarországon. Olyannyira, hogy amikor kalandozásaim során kiderül, hogy magyar vagyok, gyakran hallom azt a mondatot, hogy „te vagy az első magyar ismerősöm”.

Ha német, ausztrál, francia vagy angol lennék, senki egy szót sem szólna. Ezekben az országokban ugyanis a hátizsákos utazás már része a kultúrának. Új-Zéland, a világ egyik legbiztonságosabb országa, hemzseg a frissen érettségizett német diákoktól, ide még ilyen fiatalon is el lehet indulni úgy, hogy még a szülők is tudjanak nyugodtan aludni. Dél-Amerikában és Indiában (kevésbé aggodalmaskodó) izraeliekkel lehet lépten-nyomon találkozni, akik épp a sorkatonaság után ízlelik meg újra a szabad életet. No és persze rengeteg olyan ember is szembejön, aki két munkahely közti váltásban van, vagy épp az úgynevezett Sabbaticalját, az itthon kevésbé elterjedt alkotói szabadságát tölti, hogy új erőre kapjon.

Élet a légkondin túl

Tehát akkor miért is nem utazunk mi, magyarok? „Nincs annyi pénzünk, mint a többi országnak!” – hallom az olvasók képzeletbeli válaszát. Ez részben igaz is. Annyiban biztosan, hogy nekünk, magyaroknak, többet kell dolgoznunk ahhoz, hogy ugyanannyi pénzt összetegyünk, mint tőlünk nyugatabbra, de szerintem nem ezzel van a probléma.

Utazni ugyanis nem olyan drága, mint ahogy azt az utazási irodák pálmafás, bikinis-nős reklámjai elhitetik velünk. Nyilván az utazási irodán keresztül kínált utaknál meg kell fizetni a szervezési költségeket, a szállodákat, ahonnan szinte ki sem kell dugni az orrunkat, a légkondis buszokat, idegenvezetőt, és ennek végeredményeképp szafari üzemmódban kapunk is egy kis bepillantást abba, hogy hogyan élnek a helyiek. De ha az ember hajlandó leszállni a légkondis buszról, akkor láthatja, hogy a helyi menü Indiában (megjegyzem „all you can eat”) 130, azaz százharminc forintba kerül. Ugyanitt aludtam már 320 forintért is éjszakánként. Olcsóbb, mint fenntartani egy 90 000 Ft-os albérletet Budapesten és saját magunkra főzni.

Új-Zélandon beszélgettem német tinédzserekkel, akik mind arról számoltak be, hogy tudatosan gyűjtöttek a repülőjegyre az út előtt, és megpályázták a – magyarok számára is limitáltan elérhető – Work and Holiday-vízumot, amivel dolgozni is lehet kint, ha elfogy a pénzük. Kivit szednek, kagylót nyitogatnak, szőlőtőkét kapálnak, megtanulják, hogyan kell alázatosan munkát végezni, és közben kitalálják, mihez is akarnak majd kezdeni az életükkel. Ilyenkor van idő gondolkozni, ami meglehetősen hasznos egy pályaválasztás előtt. Ez a hozzáállás itthon nem része a kultúrának. Tehát a válasz arra, hogy miért nem utazunk, egyszerű: nem láttuk, nem tudjuk, hogyan kell, álmodni sem merünk róla.

Mennék, DE…

Azt vettem észre, hogy szinte mindenki, akivel utazási tanácsadás címen beszélgetek, az alábbi nyelvtani szerkezetet használja: „Én úgy elmennék utazni, de…”, majd jön a mondat befejezése: „nincs pénzem”, „nincs időm”, vagy „nem merek”. Ahogy egy félmondatnyira álmodni mernek, utána már jönnek is a kifogások. Ekkor el szoktam mondani, hogy addig, amíg az álmaikat álmoknak, és nem céloknak tartják, a „de” szócska után kimondott kifogásokat sem fogják tudni feladattá alakítani. Márpedig a világgá menéshez ez elengedhetetlen.

Persze, ha egy tininek, vagy akár egy harmincas vezetőnek nincs egy olyan ismerőse sem, aki már világgá ment, akkor tényleg nagyot kell álmodni ahhoz, hogy ez elképzelhető legyen. Nekem szerencsém volt, huszonöt évesen Argentínában önkénteskedtem, ahol találkoztam más hátizsákosokkal, akiknek köszönhetően elhittem, hogy másképp is lehet élni. Úton, szabadon.

Alkotói szabadság – hogy micsoda?! 

Mivel itthon még nem divat, hogy valaki három hónapos szabadságra menjen, cégvezetők és hr-esek szinte mind értetlenül állnának, ha egy alkalmazott ezzel az ötlettel állna elő. Pedig a kérés teljesen reális, és ezt sok fejlett országban tudják már. Valahol (például Belgium, Izrael) kötelező is élni ezzel a lehetőséggel a kiégés megelőzése végett. A kiégés még a legmotiváltabb alkalmazottat is eléri előbb-utóbb. Egyszer csak eljön a pillanat, amikor a munkavállaló úgy érzi, hogyha még egy meetingre el kell mennie, még egy táblázatot ki kell töltenie, még egy tárgyalást le kell folytatnia stb. felmond, és inkább virágokat fog ültetni a Nagykörúton. A legtöbben ilyenkor munkahelyet váltanak és túlélnek.

Átlagosan húszas éveink elején elkezdünk dolgozni, egészen a hatvanas éveinkig. A közben lévő potom negyven évben pedig számolunk. Számoljuk, hány perc van még hátra a munkaidőből, hány nap van még hátra péntekig, mennyivel nőtt meg idén az a kezdeti 21 szabadnap, hány hosszú hétvégénk van ebben az évben, és különben is: hány év múlva leszek végre hatvanhárom éves, hogy az ovi, a suli, a gimi, az egyetem és a negyven év munka után, végre azt az életet élhessem, amit szeretnék?

Azt mondják, veszélyesen élek, mert egyedül, nőként olyan országokba látogatok el, amit itthon nem tartanak biztonságosnak. Én pedig azt mondom, hogy a stressz ma több embert öl meg, mint bármilyen gerilla csoport vagy földrengés együttvéve. „Kerülje a stresszes helyzeteket” − mondja az orvos, amikor rápillant a leleteinkre, mi pedig a homlokunkon lüktető eret tapogatva, próbáljuk nem keserűen szemberöhögni a tanácsot. Hiszen a stressz az élet része − mondjuk egymásnak.

Az évi tíznapos nyaralások még nem elegek arra, hogy valaki fellélegezzen, tanuljon valamit az új kultúrából, és igazán kipihenve jöjjön onnan haza. Ha valaki egész évben várja ezt a 10 napot, jó eséllyel tökéletesen megszervezi előre, és vagy aggódik, hogy minden a terv szerint alakuljon, vagy sopánkodik, ha nem úgy alakult.

Amikor bekopogtattam a főnökömnél az ötletemmel, hogy elmennék három hónapra Dél-Amerikába utazgatni, szerencsére elég nyitott fülekre találtam. Azt ajánlotta, hogy egy hónap fizetéses és két hónap fizetés nélküli szabadsággal oldjuk ezt meg. Négy éve voltam a cégnél. Ahogy hazaértem, nemcsak a motivációmat nyertem vissza, de a lojalitásom olyan magasra szárnyalt, hogy dalolva dolgoztam szombaton is, ha arra a cégnek szüksége volt. Úgy éreztem, partnerként kezeltek, és ez kölcsönössé vált bennem. Tudom, hogy ezt semmilyen más úton, még pénzzel sem tudták volna nálam elérni. Soha.

Az egyenlet egyszerű: minél kevesebbet akarsz költeni, annál kijjebb kell tolni a komfortzónád. Tehát az első lépés, hogy tudatosítsd, ezek mind a hasznodra válnak majd. Egy idő után élvezni fogod azt, hogyha függőágyban alszol, mert a lágy szellő álomba ringat. Meg fogod szeretni, hogy helyi busszal jársz, mert találkozol majd a helyiekkel, akik helyi specialitásokkal kínálnak meg, és mosolyogva várják a reakciód, hogy ízlik-e, amit főztek. Nem fog érdekelni, hogy elszámoltad magad stoppolás közben, és éjjel értél egy olyan faluba, ahol nincs kemping, mert egy helyi maori család befogad, és reggelig zenélnek és beszélgetnek veled. Végre megtörténik majd az, amire vártál: hogy nem vársz semmire.

 

Vigh Bori, www.backpacker.hu
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

People skill, azaz a „skillek”, kompetenciák, erősségek királynője maga az emberismeret. Sok örömet hoz, ha van, és sok csalódást, ha ez nem az erősségünk. Meggyőződésem, miszerint én biztos jó emberismerő vagyok, az utóbbi fél évben igencsak megkérdőjeleződött bennem, amikor is nyílt órákat voltam kénytelen megtekinteni iskolaválasztás címszó alatt. Tovább...

Találkozzunk a Facebookon!