hirdetés
hirdetés

Saás Petra, a Fruccola étteremlánc tulajdonosa

„Megfogadtam, hogy soha nem fogok vendéglátózni”

Háztáji tojásra cserélte a Facebook-posztokat, és nem bánta meg a döntését Saás Petra, a hamarosan harmadik üzletét nyitó Fruccola tulajdonosa. Vele és nyolc hónapos kislányával az Arany János utcai éttermükben beszélgettünk arról, hogyan lett az üvegkészítőből vendéglátós, és milyen tapasztalatokat szerzett az elmúlt közel tíz év alatt.

hirdetés

Utólag visszagondolva bátorság vagy vakmerőség volt részedről, hogy üvegkészítőként, vendéglátói végzettség nélkül 2008-ban megnyitottad a Fruccolát?

Bár vendéglátós végzettségem valóban nincs, de a szüleimnek volt a XVI. kerületben egy éttermük, ahol sokat dolgoztam. Az volt az édesapám nevelési szándéka, hogy megtanuljam, mi a munka, és becsüljem meg az ott dolgozó embereket.

Akkoriban, az állandóan fáradt és ideges édesapámat látva, aki tizenkét éven át minden éjszaka zárta az éttermet, megfogadtam, hogy soha nem fogok vendéglátózni. Ezért is tanultam ki az ólmozott üvegkészítést, és alapítottam meg üvegstúdiónkat Mátrai Ádám kollégámmal. Majd a recesszió bennünket is érzékenyen érintett. Ekkor gondoltam arra, hogy jobb lenne több lábon állni, és kitaláltam, hogy nyissunk egy dszúzbárt, ahol gyümölcsitalokat lehet kapni, ahogy korábban Barcelonában és Izraelben is láttam.

Milyen helyet szerettél volna, olyat, ahová te is beülnél, vagy a piaci rést kerested?

Mindkettőt egyszerre.

Hogy lett gyümölcs- és zöldséglébárból étterem?

Nem készítettem üzleti tervet, de azt láttam, hogy a bérleti díj mellett csak gyümölcs- és zöldségleveket árusítani nem rentábilis. Először arra gondoltam, hogy legyen egy korán nyitó reggelizőhely újságokkal, szendvicsekkel, de be kellett látnom, hogy szükség lesz meleg ételekre is, ahhoz meg jöttek a levesek, saláták. Végül ez egy reggeliző-ebédelő-vacsorázó hely lett, aminek nincs itthon konkrét kategóriája. Illetve van egy elnevezés, amivel egy párizsi éttermi túra során találkoztunk: fast casual restaurant tour volt a túra neve, amire mi érdeklődve befizettünk, és kiderült, hogy ezen az úton csak olyan helyeket mutogatnak, mint a Fruccola.

A gyorsétterem kifejezést, gondolom, kerülitek.

Igen. Ez a fast casual restaurant azért találó kifejezés, mert frissen készítünk mindent, és éttermi színvonalon tálaljuk, ugyanakkor el is lehet vinni az ételeket, italokat, és a kiszolgálás is gyors, önkiszolgáló. De a francia túra során megismert helyekkel ellentétben mi nem eldobható eszközöket, hanem porcelántányérokat és üvegpoharakat használunk.

A nyitás után milyen nehézségekkel szembesültél?

Az első Fruccolánál a személyzeti kérdések váltak a legnehezebbé. Nekem nagyon fontos, hogy akikkel együtt dolgozom, ne csak alkalmazottak legyenek, hanem kollégák, és odafigyeljünk egymásra. Amíg én is a pultban álltam öt évig, én válogattam az embereket, de a gyerekeim születése után kevesebb időm jutott erre, így lett egy „Andreánk“, aki a személyzeti kérdéseket kezeli. Persze én és a férjem továbbra is ott vagyunk, ha a bent dolgozóknak szükségük van ránk. A Kristóf téri második Fruccola nyitásakor pedig rájöttem, hogy sokkal többet kell foglalkozni a menedzsmenttel és a kommunikációval, mert akkor jobban mennek a dolgok, a végeredményen meglátszik. A férjem öt évvel ezelőtt kezdett el belefolyni a munkába, két éve pedig teljesen átadtam neki a mendezsmentet, és most csak kisebb dolgokban veszek részt. Egy 4,5 éves és egy 8 hónapos kislány mellett el kellett dönteni, hogy ebben az életszakaszban vagy jó anya, vagy jó üzletember leszek, a kettő együtt nem megy, és én most jó anyuka akarok lenni.

Az amerikai filmekben mindig van egy megható jelenet arról, ahogy a főhős régi vágya sok küzdelem után beteljesül, ráadásul sikeres is lesz. A te jeleneted hogy néz ki?

2007 júliusában nyitottunk, és heteken belül kilométeres sorok álltak az üzlet előtt. Nagyon jó energiák voltak, ami boldoggá tett. És emlékezetes pillanatot is ki tudok emelni: egyszer záráskor elsírtam magam a fáradtságtól és az örömtől egyszerre, és arra gondoltam, hogy az apukám – aki korábban váratlanul meghalt – mennyire örülne, ha látna.

A cikk teljes tartalmát a 2017. április-májusi lapszámunkban találja.

A megrendeléshez kattintson ide.

Molnár Kinga
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Ritkán osztok meg magammal vagy a családommal kapcsolatos információt a Facebookon, elég erős hatás kell érjen ahhoz, hogy az éterbe kiáltsam a gondolataimat. Azért persze előfordul. Néhány évvel ezelőtt például emlékszem, hogy ügyet kellett intéznem, több lépcsőben, egymásra épülő folyamatokat banknál, kormányablaknál és az ELMŰ-nél. Már előre fáztam az egésztől, és biztos voltam benne, hogy úgysem sikerül kipipálni egy menetben mindent, annak ellenére, hogy minden hivatalos papír nálam lesz, ami csak létezik, és ráadásul órákat fogok várni mindenhol. A komoly kihívásnak tűnő ügyintézés annyira flottul ment, hogy el sem akartam hinni. Tovább...

Találkozzunk a Facebookon!