hirdetés
hirdetés

Viktimológia

Már édesanyám is áldozat volt…

A „me too” jelenség hatására számos történettel ismerkedhettünk meg azzal kapcsolatosan, hogy az emberek kit tekintenek áldozatnak, és ki tekinti magát annak. 

hirdetés

A „me too”-t az elejétől fogva különböző kritikák kísérik, amelyek jogosságáról nem tisztem nyilatkozni, ám kétségkívül a leggyakoribb vádak a következők: „miért csak most szóltak?”, „nem volt kötelező megtenni”, bagatellizáljuk a valódi szenvedést, „velem is megtörtént, mégis ember lettem” stb.

Ha belegondolunk, ezeket az érveket nemcsak a „me too” esetén hallhatjuk, hanem szinte minden olyan vitában, ahol szó esik áldozatokról. Az általános viktimológia definíciója alapján mindenkit áldozatnak tekintünk, aki szenved. Ez elsőre kissé tág meghatározásnak tűnhet, mert ide tartoznak a bűncselekmények áldozataitól a munkahelyi balesetek elszenvedőin keresztül, a váláson átesetteken át a betegekig szinte mindenki.

Ha így nézzük, akkor mind áldozatok vagyunk, mert mindenki fel tud idézni olyan eseményt az életében, ahol kiszolgáltatottnak, megsebzettnek, kétségbeesettnek, reménytelennek érezte magát, sőt, mindenki ismer a közvetlen környezetében olyan embert, aki ezeket szintén megélte. Ezek a sérelemre adott elsődleges reakciók teljesen természetesek és univerzálisak, az viszont már nem ennyire egyértelmű, hogy ki milyen hatást tekint sérelemnek, és az elsődleges reakciók lecsengése után mit kezd a továbbiakban az élménnyel.

Kudarc vagy lehetőség?

Példának okáért képzeljük el a következő két esetet a pszichoterápiás praxisból! Mindkét sztori főszereplője ugyanolyan paraméterekkel rendelkező hölgy, akikkel jóindulatú melldaganat diagnózisát közölték, részletesen ismertették velük a kezelés menetét, a felgyógyulás idejét, és a magas gyógyulási esélyeket, a hölgyek kérdéseket is feltehettek. Objektíve mindkét hölggyel ugyanaz történt, ám a történetek meglepően másként alakulnak. A helyzet rendkívül nehéz, mindkét esetben megtapasztalták a fent említett elsődleges reakciókat. Az egyik hölgy a betegségére egy új esélyként tekintett, listákat írt, szervezkedett, hogy minden meglegyen a kezeléshez, leírta élményeit a barátainak, szorosabb kapcsolatba került a családjával, folyamatos önvizsgálatot tartott, mindent átgondolt, „helyre tett magában”. Rendkívül nyitott volt a pszichológiai munkára, és formálódó jövőképről, tervekről kezdett beszámolni. A másik hölgy mély depresszióba zuhant, azon rágódott, hogy ez miért vele történik, senki más nem ilyen szerencsétlen, mint ő. Teljesen elzárta magát a külvilágtól, semmilyen tevékenységet nem tudott végezni. A pszichológiai munka a sérelmek ventilálására korlátozódott, és az új perspektívák meglátására esély sem volt. A terapeutát az első hölgy inspirálta, míg a második inkább frusztráló, neheztelő érzéseket szült benne. Nyilván így a közös munka is nehézkesebben ment.

Mi lehet az oka annak, hogy ennyire másként élünk meg bizonyos történéseket? Leszögezném, hogy itt nem a traumatizáló események (bántalmazás, baleset, betegség) relativizálásáról van szó, hanem arról, hogy ezek a hatások mi alapján váltanak ki emberekből teljesen eltérő reakciókat.

Egy kis fejlődéslélektan                                                                                  

Felnőttkori személyiségünk alakulása egészen kis korban kezdődik, és az akkor ért hatások kihatnak későbbi életünk minden aspektusára: kapcsolatainkra, választásainkra, érzelmeink megélésére és kifejezésére, személyes és társas identitásunkra, gondolkodási és rendszerezési sémáinkra, emlékeinkre, a múlthoz (jelenhez, jövőhöz) való viszonyunkra, a nehézségekkel való megküzdési módjainkra. Az első hölgy az aktivitást, az áldozatszerep megtagadását választotta, míg a második a passzivitásba és a panaszkodás-segítségelutasítás játszmájába menekült. Az események kiértékelése és az azokra adott megküzdési mód tanulási folyamatok eredménye. A szociális tanulási modell szerint meghatározó viselkedésmintáinkat utánzásos módon sajátítjuk el számunkra jelentős modellértékű személyek (rendszerint szülők) viselkedésének megfigyelésével. A tanuláshoz hozzátartozik az is, hogy a megfigyelt modell viselkedését a környezet jutalmazza-e vagy bünteti, mivel ezáltal elkerülhetjük azt, hogy ezt közvetlenül nekünk kelljen átélnünk.

Mit láttunk otthon?

Ha például a passzivitásba, áldozatszerepbe menekülő beteg gyermekkorában hasonló viselkedést figyelt meg édesanyjánál, és azt látta, hogy kitüntetett figyelem, kiváltságos eljárás, és a kötelezettségek alóli mentesülés az eredménye, akkor hajlamos lesz ezt beépíteni saját viselkedésrepertoárjába. Ezzel szemben az aktív megküzdést választó hölgy azt tapasztalhatta gyermekkori környezetének valamely számára fontos tagjánál, hogy a problémák megértésére és megoldására való törekvés, az önállóság, a másokkal való nyílt kommunikáció és kooperáció meghozza gyümölcsét, esetleg erre még biztatást is kapott, akkor a jövőben hajlamosabb lehet ilyen formában kezelni az élet nehézségeit (Albert Bandura).

„És miért nem… hát igen, de” típusú játszma

A viselkedés mellett nagy szerepe van még a kognitív kiértékelő rendszereknek, amelyekben szintén sok a tanult elem, és ez meg is előzheti a viselkedéses választ, de önigazoló magyarázatok forrásául is szolgálhat. Egy-egy ilyen problémahelyzetben szinte reflexszerűen használjuk a nagyon korai időszakban elsajátított viselkedésmódokat, anélkül hogy ezt részletesebb kielemzés megelőzte volna, és utólag fabrikálhatunk hozzá racionalizáló magyarázatokat (Daryl J. Bem). A problémásabb reakciómódok köré valóságos életstílus alakulhat ki, ami a személyközi helyzetekben úgynevezett játszmák létrejöttét eredményezheti (Eric Berne). A játszmák olyan pszichológiai nyereséggel járó társas folyamatok, amelyek lelki szükségleteket elégítenek ki főként manipulatív módon. Azoknak az embereknek a viselkedését határozzák meg leginkább, akik valamilyen oknál fogva nem tudnak érett és nyílt módon kapcsolódni másokhoz. Az áldozati tematikában a legjellemzőbb játszma az „és miért nem… hát igen, de” típusú, amelynek a lényege a segítségkérésnek álcázott folyamatos panaszkodás, ami a játszmába bevont gyanútlan partner megoldási javaslatainak visszautasításával jár. Ennek a pszichológiai haszna az áldozatszerep fenntartása és igazolása. Mivel a segítségnyújtó egy idő után feladja, és kilép a helyzetből, ez is megerősíti az áldozati pozíciót.

Hogyan törjük meg az ördögi kört?

Előbbi esetben fontos a kritikai önvizsgálat, amikor igazat mondunk saját magunknak. Ez egyike a legnehezebb dolgoknak, de kis lépésekben elsajátítható. Például idézzünk fel egy konfliktushelyzetet, vegyük át részletesen az eseményeket: Mi mást mondhattam volna? Mi mást tehettem volna? Mi más oka lehetett a másik viselkedésének? Milyen más alternatívák lehettek volna a konfliktus megoldásának? Mire emlékeztet a szituáció, és az, ahogyan éreztem magamat benne? Milyen más reakciókra lett volna szükségem a környezetemtől? Fontos, hogy ez a vizsgálat ne önvádhoz vezessen, hanem a tanulásunkat, fejlődésünket segítse elő.

A másik oldalon pedig kerüljük a hibáztatást, a konfrontációt, a leteremtést. Sok esetben elég lehet, ha odafigyeléssel meghallgatjuk a másikat, nem vágunk a szavába, nem kezdünk el másról beszélni, és ne próbáljunk a saját szemszögünkből praktikusnak tűnő tanácsokat adni, mindössze empatikusan, megértéssel viszonyuljunk élethelyzetéhez, tudomásul véve a nehézségeit. Huzamosabb idő után a környezetnek rendkívül terhes lehet a játszma, ekkor megpróbálhatjuk jobbító szándék közvetítésével felvetni, hogy mivel a másik elutasítja a javaslatainkat, fogalmazza meg inkább ő, hogy mire lenne igazán szüksége. Találjuk ki együtt a megoldást!

A cikk eredetileg a legfrissebb Üzlet és Pszichológia lapban jelent meg. 

Garai Nikoletta, klinikai szakpszichológus, kriminológus
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

- Hogy ő? Ő a legtündéribb lány, akit ismerek: okos, vicces, kedves, segítőkész.

– Ugyanarról az XY-ról beszélünk? Arról az arrogáns, agresszív, rosszindulatú libáról?

– Mi vaaan?!

És tényleg, mi van? Hol az igazság?

Tovább...

 

Találkozzunk a Facebookon!