hirdetés
hirdetés

Interjú Oszkó Péterrel

„Jó a siker, de tanítani csak a bukás képes”

Nem titkolja, hogy sok belső kudarc után ő maga is negyvenéves korára találta meg azt, ami valóban boldoggá teszi. Saját és látott tapasztalatok alapján ma már előadásokat tart arról, hogy nincs értelme elhazudni a nehézségeket. De vajon akik egyből sikeresek, azoknak is bukniuk kell egyszer? A siker és kudarc egyensúlyát, illetve a túlélési stratégiákat elemeztük Oszkó Péterrel.

hirdetés

Oszkó Péter
Oszkó Péter, fotó by Gordon Eszter
Beszélgetésünk apropója az, hogy az OXO Csoport alapító-vezetőjeként híres arról, hogy kifejezetten örömmel fogadja a már egy-két kudarcot megélt startupperek jelentkezését. Miért?

Mert a siker motivál ugyan, de tanítani csak a bukás képes. És érezhetően gyümölcsözőbb az együttműködés olyan vállalkozókkal, akik már értik ezt a dinamikát. Az egész világ a sikerekkel büszkélkedik, mindenki a sikersztorikat követi, és elhitetjük magunkkal, hogy a sikerek mutatják a helyes utat. Miközben egy szűk vállalkozói szegmensben, itthon és külföldön egyaránt, egyre többet beszélnek arról, hogy igen, a siker nagy inspiráció, de hogy milyen hibákat kell elkerülni, hogy hol vannak a buktatók, azt a kudarcokból lehet megtanulni. Ennek igazolására a legjobb példák egyébként pont azok a startupperek – a mi látókörünkben is van ilyen –, akik egyből valami nagyon jó dologba nyúltak bele, felépítették az első céget, egy-másfél év alatt vevőt is találtak rá, viszont azóta nem tudnak újabb sikerrel előrukkolni. Az első üzlettel ugyanis inkább csak szerencséjük volt, de fogalmuk sincs, hogyan csinálták, nem értik a piac működési mechanizmusát, nem volt kiérlelve a sikerük, és azóta sorozatban követik el a hibákat. Többségüknél egyébként azt jósolom, hogy a negyedik-ötödik elhasalás után újra helyük lesz a piacon, és más súlyuk is lesz majd a jövőbeni sikereiknek.

Amit eddig lefestett, a kudarckultúra hiányát, mennyire látja kifejezetten magyar jelenségnek?

Semennyire. Nem csak nálunk érlelődik nehezen ez a hozzáállás, a világ más részein is. Komoly önismeret, erős személyiség és hosszú érési folyamat kell ahhoz, hogy valaki belássa: a kudarc nem szégyen, hanem az élet természetes velejárója. A kudarcot nem átkölteni kell, nem megmásítani, nem alternatív valóságokat találni helyette, mert akkor semmit nem tanul az ember, akkor elvész a kudarc értéke és haszna. A kudarcot át kell élni, fel kell dolgozni, le kell vonni a tanulságait, és a legközelebbi alkalommal bele kell építeni a sikerbe. Amit viszont kifejezetten hazai gyengeségnek látok a startupkultúrában, az az üzleti tudás nagyfokú hiánya. Nagyon komoly kreatív energiák működnek itthon, de ezek a világ új ingereinek gyors és ügyes feldolgozásán alapulnak, és nincs mögöttük üzleti tapasztalat. A legtöbb startupper alábecsüli, hogy egy ötletből üzleti vállalkozást építeni, és nemzetközi piacot szerezni, az bizony őrült sok munka, és nagyon sok kitartást igényel. A háttérben legtöbbször linkséget, oda nem figyelést vagy türelmetlenséget látok. Például húsz vevő visszaküldi az ötletet, és a vállalkozónk kimerül, elfárad, feladja, holott a huszonegyedik megvenné. Minimális saleses tapasztalattal vagy gondolkodásmóddal már lehetne tudni, hogy itt sorozatlövéseket kell leadni, és el kell viselni a visszautasítást, amíg megjön az igazi vevő. És közben persze folyamatosan értelmezni és elemezni kell a visszajelzéseket, ami szintén türelmet igényel.

Ismerve ezeket a tipikus hibákat, milyen készségekre fókuszálnak, amikor bejön Önökhöz egy jelentkező?

Nagyon egyszerű. Mindig azt próbáljuk felmérni, hogy mi az, amihez ért az illető, mi az, amihez nem, és hogy ezeket pontosan tudja-e magáról. Itt jön be újra az önismeret, ami az emberi és szakmai túlélés egyik legfontosabb feltétele. Nincs olyan ember, aki egyszerre mindenben jó. Aki egyrészt zseniális kreatív szakember, reggeltől estig ontja az ötleteket, ugyanakkor fegyelmezett menedzser, aki logikusan levezényli a megkövetelt logisztikát. De nem is elvárás, hogy mindenben tökéletes legyen, az elvárás az, hogy világos képpel rendelkezzen magáról, tisztában legyen azzal, hogy miben kell bevonnia mást a feladatok elvégzéséhez, és mit érdemes neki csinálnia. A startupvilágban külön nehézség, hogy elkerülhetetlenül keveredik az emberi és a szakmai kudarcérzés. Az élt élet és a végzett szakmai munka teljesen egybeforr: a startupper a vállalkozásával fekszik és kel. Ha elbukik – és mindegy, hogy azért, mert bár zseniális az ötlete, a piac nem kíváncsi rá, esetleg túl korán hozta be –, az üzleti tevékenységben megélt kudarc emberi kudarcként is jelentkezik.

Nehéz is elválasztani a kettőt…

A startuppernek a saját terméke annyira személyes ügy, hogy egy esetleges kudarcnál úgy érzi, nem is a terméket, hanem őt magát utasították el személyesen, az ő emberi minőségét tartották kevésnek. Ez komoly veszélyforrás, ezért mi nem is egyes emberekbe, hanem csapatokba fektetünk be. Az ideális csapatban kiegyensúlyozott arányban vannak a kreatív és a fegyelmezett, végrehajtó emberek, de nemcsak együtt vannak, hanem el is fogadják egymást, mert pontosan tudják, hogy kinek mi az erőssége, mit tesz hozzá a csapathoz. Ezt a tudást, ezt az elfogadást csak a bukásokon keresztül, vagy ha úgy tetszik, hosszú tanulási folyamat alatt lehet elsajátítani. Senki nem úgy születik, hogy tudná például, hogy ő nem elég jó a kezdeményezésekben, de hihetetlenül erős a végrehajtásban, vagy pont fordítva. Nem. Ehhez az kell, hogy az illető lássa, hogy ugyan voltak ötletei, de ezek nem arattak túl nagy sikert, míg mások ötletei bombaként robbantak, tehát akkor abba az irányba indul el, ami neki jól megy. Az már persze alkati, szocializációs vagy sorskérdés, hogy ki mikor kap leckéket az élettől, mikor esik át az első buktatókon, és milyen idős korára sikerül tanulságokat leszűrnie a tanulási folyamatból.

Önnél például hogyan történt?

Ez most komolyan érdekli? (Nevet.) Na, jó… Nekem például hosszú ideig tartott megtanulnom, hogy rettenetes a monotonitástűrő képességem. Szakmai pályám első részét tanácsadóként töltöttem, és minden szerénytelenség nélkül mondhatom: kevesen csináltak olyan gyors karriert, mint én. A ranglétra legaljáról indultam, és hét év alatt lettem dupla előléptetésekkel üzlettárs, majd újabb egy év múlva már cégvezető. Ennek ellenére eluntam magam, azt éreztem, hogy besavanyodtam, rá kellett döbbennem, hogy az anyagi és a szakmai elismertség önmagában nem elég a tartalmas élethez. Sikeres volt a cég, de éreztem, hogy ha maradok, egy idő után a cégnek is károkat fogok okozni. Nem vagyok alkalmas a monoton üzemeltetésre, alapvetően a lehetetlen helyzetek megoldásában, válságkezelésben, gyors növekedésben és piacszerzésben tudom kiélni magam, de egy nagy, nemzetközi cég élete nem szólhat folyamatosan erről. Én viszont az effajta feladatok nélkül destruktív leszek, nem utolsósorban a saját lelkemet is leépítem. Kívülről röhejes, hogy valaki, aki hét év alatt lett vezető a legalacsonyabb státuszból, elégedetlen a sorsával, pedig nekem komoly belső kudarcélményem, ürességélményem volt.

Kihívásnak kellett egy pénzügyminiszteri állás?

A pénzügyminiszterségbe is azért sodródtam bele, mert már nem kötött le, amit addig csináltam. Aztán elröppent a pénzügyminiszteri egy év, és a kurzusváltás után újra becsaptam önmagam: inkább a biztonságot keresve ismét elmentem egy nagy céghez vezetőnek. Itt már sokkal rövidebb idő alatt jött el a krízis: éreztem, hogy nem, ez nem az én utam, nem is volt maradásom. Ha a fiatalkori szakmai környezetem nem lök a tanácsadói munka felé, nekem már egyből az egyetem elvégzése után vállalkozónak kellett volna lennem, de ehhez a felismeréshez húsz év tanulási folyamat kellett. 2014-re, negyvenéves koromra találtam meg azt az életformát, amelyik boldoggá tesz. Kívülről a karrierem nem tűnik sikertelennek, sőt, belül mégis sok kudarcot és bukást éltem meg. Összességében persze azt gondolom, teljesen mindegy, hogy kinél meddig tart a tanulási folyamat, és hogy mennyi kudarca van közben, csak vonja le a tanulságokat.

Kicsit bizarr, mert azt érzem, az eddigiekből mintha az szűrődne le, hogy minél több kudarcod van, annál több lesz a sikered is…

Nem, nem, nem, ez félreértés. Illúzió, hogy csak meg kell tanulni feldolgozni a kudarcot, és akkor onnantól kezdve minél több kudarcod van, annál jobb. Akinek egész életében csak kudarcélményei vannak, az egy idő után belerokkan. A kudarc csak akkor feldolgozható, ha az embernek vannak mellette hasonló mértékű sikerélményei is. Fontos lenne, hogy az oktatási rendszerben is meghonosodjon ez a fajta magatartásforma. El lehet mondani a gyereknek, hogy mit nem csinált jól, de ő ezt akkor tudja feldolgozni, ha azt is elmondják, hogy mi az, amit viszont jól csinált. Ha képes ráébredni, hogy ő miben erős, akkor jobban el tudja fogadni azt, hogy miben nem. Elképesztő tartalékokat szabadítana fel, ha az oktatási rendszer segítene az egészséges önkép kialakításában, megtanítaná, hogyan vonjuk le a tanulságokat a velünk történtekből, és ezt a képességet nem a szakmai pályán bukdácsolva kellene elsajátítani. Ez sokkal nagyobb lendületet adna a gazdasági, társadalmi, civilizációs fejlődésünkhöz, mint bármilyen szakpolitikai vagy pénzügyi intézkedéscsomag.

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2018. június-júliusi lapszámában jelent meg.

Bódy Gergő
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

- Hogy ő? Ő a legtündéribb lány, akit ismerek: okos, vicces, kedves, segítőkész.

– Ugyanarról az XY-ról beszélünk? Arról az arrogáns, agresszív, rosszindulatú libáról?

– Mi vaaan?!

És tényleg, mi van? Hol az igazság?

Tovább...

 

Találkozzunk a Facebookon!