hirdetés
hirdetés

Felnőttek játszmái

Hol az ingem?

Gyerekként meghozott döntések mentén éljük le az életünket, amelyeket azonban felnőttként felülírhatunk – vallják a tranzakcióanalízis művelői. De mikor vesszük elő gyermeki énállapotunkat, hogyan viselkedünk főnökként, és miért játszmázunk egymással otthon vagy a munkahelyen? Erről kérdeztük Márton Mónika tanácsadó-coachot. 

hirdetés

Honnan ered a tranzakcióanalízis elmélete?

A tranzakcióanalízis (TA) az 1910 és ’70 között élt kanadai pszichiáter, Eric Berne nevéhez fűződik. Ő hitt abban, hogy az emberek képesek a tudatosságra és a változtatásra. Ehhez meg kell tanítani őket a saját lelki jelenségeik felismerésére. Arra is törekedett, hogy a lelki jelenségeket olyan nyelvezettel írja le, hogy laikusként is mindenki könnyen megértse.

Ön coachként hogyan tudja alkalmazni ezt a módszert?

Márton Mónika
Márton Mónika

Mivel a coach nem dolgozik a múlttal, abban tudom az ügyfeleimet segíteni ezzel a módszerrel, hogy a saját lelki jelenségeiket megismerjék – a jelenben. Ezután az ügyfél a közös munka segítségével tudatosítja, mi az, ami a jelenben hasznos, és mi akadályozó számára, majd kis lépésekben új, konstruktív megoldásokat épít be az életébe, felülírva a korábbi mintákat.

Áttekintve a TA alapjait, egyértelműnek tűnik az az alapállás, hogy nincs jó vagy rossz állapot, minden ember a helyén van, úgy, ahogy van.

A TA egyik alapelve, hogy én is oké vagyok, te is oké vagy az énállapotaiddal és játszmáiddal együtt, „cserébe” viszont mindenki minden döntéséért vállalja a felelősséget. A TA alapelve továbbá az is, hogy minden ember képes a változásra. És – aminek az elfogadása a legnehezebb szokott lenni – hogy felelősek vagyunk az érzéseinkért. A hat alapérzelmen (öröm, bánat, félelem, düh, meglepődés, undor) kívül az érzéseink nagy része tanult, korai döntéseink eredménye. Ha például kisfiúként nem volt megengedett valakinek a panaszkodás, mert a szülei bátornak, erősnek akarták nevelni, akkor „letiltotta” magában ezt a reakciót, és mással helyettesítette. A félelem kimutatásának hiányából érzett frusztráció pedig akár dühbe is átcsaphat. Ha nem mutathatom ki a félelmet, akkor, mondjuk, odacsapok gyerekként, főleg, ha ezért még dicséretet is kapok („Na, igen, ez az én fiam, nem fél!”). Így lesznek az érzések tanultak.

Ennek kapcsán alkotta meg Eric Berne a sorskönyv kifejezést?

Igen, a sorskönyv egy nem tudatos életterv, amelyet hatéves korunkig „írunk meg”, és kamaszkorunkban még egyszer „átírhatjuk”. Egy meghatározott végkifejletbe kulminál a sorskönyvünk, amely valójában egy forgatókönyv a korai élethelyzetben megszerzett tapasztalataink alapján. Innentől kezdve olyan döntéseket hozunk, olyan embereket választunk, és olyan helyzeteket kreálunk, amelyekkel beteljesítjük ezt a forgatókönyvet. A TA azonban úgy fogja fel, hogy ezeket a döntéseket felül tudjuk írni, dönthetünk újra.

A TA egyik alapkifejezése az „énállapot”. Pontosan mi ez?

Valóban, ezzel a szóval azonosítják leginkább a tranzakcióanalízist. Ezzel azt írjuk le, hogy milyen tartalmak épültek be a személyiségünkbe, és ezek hogyan strukturálódnak. Három énállapotot különböztetünk meg: a Szülőt, amelyben a saját szüleinktől tapasztalt érzések, gondolatok, cselekedetek szerepelnek. A Felnőtt énállapot egy számítógéphez hasonlít leginkább, amelybe bevittük az adatokat, és azokat a múlttól függetlenül elemzi, kalkulálja. Amikor például megállunk a járda szélén, és körülnézünk, hogy jön-e autó, akkor „felnőttként” elemzünk, értékelünk, majd ennek fényében cselekszünk. A Gyermek énállapotba pedig a múltban gyökerező érzéseket, cselekedeteket, gondolatokat soroljuk, amelyeket gyerekként éltünk meg.

Ez utóbbi a legkevésbé tudatos énállapotunk?

Bizonyos szempontból igen, mert ez alakult ki először a fejlődésünk során. Ha 45 évesen behív a főnököm, hogy leszúrjon, és nekem gyomorgörcsöm lesz, izzad a tenyerem, akkor ugyanazt a sémát élem át, amit gyerekként kialakítottam magamnak. TA-szempontból ilyenkor elveszítem a kapcsolatomat a felnőtt énállapotommal. Egy felnőtt elemzi a helyzetet, hogy jogos-e a panasz, és ha igen, tudja, hogyan javítsa ki a hibát. Ha észreveszem, hogy elkezdtem belecsúszni ebbe a helyzetbe, az már előrelépés, mert van valamilyen kapcsolatom a felnőtt énállapotommal. A stressz nagyon fel tudja erősíteni a gyermeki énállapotot, és persze a szülőit is.

És ez „normális”?

Berne szerint egy egészséges felnőtt személyiségében mind a három énállapot megtalálható, és mindegyikhez van hozzáférése a megfelelő időben. Minden helyzetben azt mozgósítja, amelyik a legadekvátabb választ tudja adni. Ha elmegyünk nyaralni, és kint fekszünk a tengerparton, vagy labdázunk a gyerekeinkkel, akkor nem elsősorban a felnőtt énállapotunkra van szükség, hanem inkább a gyermekire. Ugyanakkor ha főnökként „meg kell dorgálnom” a munkatársamat, abban általában van szülői felhang.

De gyerekből és szülőből is többféle van…

A szülői énállapotot normatív és gondoskodó szülőre tudjuk tovább bontani – az előbbi értékeket, normákat közvetít, az utóbbi pedig figyelembe veszi a másik igényeit, szükségleteit. Mindegyiknek van pozitív és negatív változata. A pozitív mindig segíti a másik ember fejlődését, a negatív nem. Főnökként a pozitív normatív szülői énállapotunk azt mondatja velünk az előttünk álló kollégának, hogy: „Nem elfogadható a teljesítményed, ezt és ezt várom el az előrelépés érdekében.” A bennünk rejlő negatív normatív szülő pedig inkább így fogalmaz: „Ha nem akarsz változtatni, el lehet innen menni, sokan örülnének az állásodnak!” Ilyenkor meg akarjuk mutatni a hatalmi erőviszonyokat, ki akarjuk oktatni a másikat. Bizonyos énállapotok pedig tipikusan „megtalálnak” bizonyos énállapotokat, vagyis a vagdalkozó, letoló („negatív szülősködő”) főnök körül ott fognak ülni a megszeppent nyuszi („gyerek”) munkatársak, akik között lesznek alkalmazkodó és (akár csak önmagukban) lázadó gyerekek.

Ez már emlékeztet arra, amit talán a legtöbben hallottunk a TA fogalmai közül: a játszmára.

A játszma valóban a TA egyik központi fogalma, és kapcsolódik az énállapotok fent leírt „csörtézéshez”, a tranzakciókhoz. Csakhogy a játszma a tranzakciók azon típusa, amikor a mondandó társadalmi üzenete elválik a pszichológiai üzenettől. Vagyis a felszínen ez lehet egy felnőtt-felnőtt kommunikáció, ami leírva teljesen semlegesnek, informatívnak tűnik, de az élőbeszédben egy hangsúly teljesen más jelentést ad neki. A tipikus példa a régi házasok reggeli párbeszéde, amikor a férj csak annyit kérdez a feleségtől, hogy: „Hol van az ingem?”, a feleség pedig csak annyit válaszol, hogy: „A szekrényben.” A válasz jelentése azonban a hangsúly miatt valójában az, hogy: „Mégis hol lenne, te nyomorult? A szekrényben, ahová világéletemben tettem. Én vasalok rád, de te még arra is képtelen vagy, hogy ezt megjegyezd!” És ez kivált egy választ, és elindít egy kontrollálatlan folyamatot, oda-vissza vágásokkal.

A hétköznapi beszédünkben is szoktuk használni a „játszmázás” kifejezést. Van a kettőnek köze egymáshoz?

A játszmázást inkább arra szoktuk mondani, amikor úgymond csiki-csuki helyzetekbe megyünk bele. Amikor valaki játszik a másikkal, azt manipulációnak nevezzük. A játszma definíciója a tranzakcióanalízis szerint a következő: ismert a forgatókönyv, ismétlődés van benne, a felnőtt tudatosságán kívül zajlik, és ami még nagyon fontos, hogy mindkét fél számára negatív eredménnyel zárul. Tehát az előbbi házaspáros példát folytatva, a lezajló veszekedés, vagyis játszma, talán azzal zárul, hogy rácsapjuk a másikra az ajtót, de a probléma nem oldódott meg, a kapcsolat sérült. Azt is fontos tudni, hogy mindig ketten vagyunk a játszmában, tehát nem a házastársam vagy a főnököm játszmázik velem, hanem ebben ötven-ötven százalékban játszunk szerepet mindketten.

Akkor miért megyünk bele ezekbe a körökbe?

Nagyon sokszor azért, mert nem tanultuk meg az igényeinket és a szükségleteinket autentikusan kifejezni. Például azt elmondani, hogy ölelésre, szeretetre van szükségünk. Ehelyett belemegyünk egy veszekedésbe, aminek a vége sírás, és végül is megkapjuk a vigasztalást, de nem ilyen áron kellene elérni.

Ha felismerjük, hogy mindig belecsúszunk ugyanazokba a játszmákba, ki tudunk ebből szállni egyedül?

A TA-ban ez az egyik „bölcsek köve” tézis: vissza kell nyúlnunk a felnőtt tudatosságához, elemeznünk kell a tényeket, és a játszma sodrásában fel kell tenni a kérdést, hogy: „Mi történik most valójában?” Ezzel „bekapcsoljuk” a felnőtt énállapotunkat, és megfogalmazzuk, hogy mi a valódi igényünk, és miért rossz nekünk az adott helyzet.

Meddig tudunk benne ragadni ilyen játszmákban?

Az az igazság, hogy egész házasságok, munkahelyi kapcsolatok épülnek játszmahelyzetekre, mert az ismerősség érzését keltik a szereplőkben, amihez könnyű ragaszkodni. Ez ugyanis nagy kincs, még akkor is, ha valójában rossz érzésekről van szó. Mert ha megállítjuk a játszmát, akkor valami egészen új dolgot kell csinálnunk, például őszintén felvállalni az érzéseinket, igényeinket. Ismeretlenségéből fakadóan ez veszélyesnek tűnik, így maradunk a jól ismert mintázatnál.

Csepregi J. Botond
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

People skill, azaz a „skillek”, kompetenciák, erősségek királynője maga az emberismeret. Sok örömet hoz, ha van, és sok csalódást, ha ez nem az erősségünk. Meggyőződésem, miszerint én biztos jó emberismerő vagyok, az utóbbi fél évben igencsak megkérdőjeleződött bennem, amikor is nyílt órákat voltam kénytelen megtekinteni iskolaválasztás címszó alatt. Tovább...

Találkozzunk a Facebookon!