hirdetés
hirdetés

Felnőttek játszmái

Hol az ingem?

Gyerekként meghozott döntések mentén éljük le az életünket, amelyeket azonban felnőttként felülírhatunk – vallják a tranzakcióanalízis művelői. De mikor vesszük elő gyermeki énállapotunkat, hogyan viselkedünk főnökként, és miért játszmázunk egymással otthon vagy a munkahelyen? Erről kérdeztük Márton Mónika tanácsadó-coachot. 

hirdetés

Honnan ered a tranzakcióanalízis elmélete?

A tranzakcióanalízis (TA) az 1910 és ’70 között élt kanadai pszichiáter, Eric Berne nevéhez fűződik. Ő hitt abban, hogy az emberek képesek a tudatosságra és a változtatásra. Ehhez meg kell tanítani őket a saját lelki jelenségeik felismerésére. Arra is törekedett, hogy a lelki jelenségeket olyan nyelvezettel írja le, hogy laikusként is mindenki könnyen megértse.

Ön coachként hogyan tudja alkalmazni ezt a módszert?

Márton Mónika
Márton Mónika

Mivel a coach nem dolgozik a múlttal, abban tudom az ügyfeleimet segíteni ezzel a módszerrel, hogy a saját lelki jelenségeiket megismerjék – a jelenben. Ezután az ügyfél a közös munka segítségével tudatosítja, mi az, ami a jelenben hasznos, és mi akadályozó számára, majd kis lépésekben új, konstruktív megoldásokat épít be az életébe, felülírva a korábbi mintákat.

Áttekintve a TA alapjait, egyértelműnek tűnik az az alapállás, hogy nincs jó vagy rossz állapot, minden ember a helyén van, úgy, ahogy van.

A TA egyik alapelve, hogy én is oké vagyok, te is oké vagy az énállapotaiddal és játszmáiddal együtt, „cserébe” viszont mindenki minden döntéséért vállalja a felelősséget. A TA alapelve továbbá az is, hogy minden ember képes a változásra. És – aminek az elfogadása a legnehezebb szokott lenni – hogy felelősek vagyunk az érzéseinkért. A hat alapérzelmen (öröm, bánat, félelem, düh, meglepődés, undor) kívül az érzéseink nagy része tanult, korai döntéseink eredménye. Ha például kisfiúként nem volt megengedett valakinek a panaszkodás, mert a szülei bátornak, erősnek akarták nevelni, akkor „letiltotta” magában ezt a reakciót, és mással helyettesítette. A félelem kimutatásának hiányából érzett frusztráció pedig akár dühbe is átcsaphat. Ha nem mutathatom ki a félelmet, akkor, mondjuk, odacsapok gyerekként, főleg, ha ezért még dicséretet is kapok („Na, igen, ez az én fiam, nem fél!”). Így lesznek az érzések tanultak.

Ennek kapcsán alkotta meg Eric Berne a sorskönyv kifejezést?

Igen, a sorskönyv egy nem tudatos életterv, amelyet hatéves korunkig „írunk meg”, és kamaszkorunkban még egyszer „átírhatjuk”. Egy meghatározott végkifejletbe kulminál a sorskönyvünk, amely valójában egy forgatókönyv a korai élethelyzetben megszerzett tapasztalataink alapján. Innentől kezdve olyan döntéseket hozunk, olyan embereket választunk, és olyan helyzeteket kreálunk, amelyekkel beteljesítjük ezt a forgatókönyvet. A TA azonban úgy fogja fel, hogy ezeket a döntéseket felül tudjuk írni, dönthetünk újra.

A TA egyik alapkifejezése az „énállapot”. Pontosan mi ez?

Valóban, ezzel a szóval azonosítják leginkább a tranzakcióanalízist. Ezzel azt írjuk le, hogy milyen tartalmak épültek be a személyiségünkbe, és ezek hogyan strukturálódnak. Három énállapotot különböztetünk meg: a Szülőt, amelyben a saját szüleinktől tapasztalt érzések, gondolatok, cselekedetek szerepelnek. A Felnőtt énállapot egy számítógéphez hasonlít leginkább, amelybe bevittük az adatokat, és azokat a múlttól függetlenül elemzi, kalkulálja. Amikor például megállunk a járda szélén, és körülnézünk, hogy jön-e autó, akkor „felnőttként” elemzünk, értékelünk, majd ennek fényében cselekszünk. A Gyermek énállapotba pedig a múltban gyökerező érzéseket, cselekedeteket, gondolatokat soroljuk, amelyeket gyerekként éltünk meg.

Ez utóbbi a legkevésbé tudatos énállapotunk?

Bizonyos szempontból igen, mert ez alakult ki először a fejlődésünk során. Ha 45 évesen behív a főnököm, hogy leszúrjon, és nekem gyomorgörcsöm lesz, izzad a tenyerem, akkor ugyanazt a sémát élem át, amit gyerekként kialakítottam magamnak. TA-szempontból ilyenkor elveszítem a kapcsolatomat a felnőtt énállapotommal. Egy felnőtt elemzi a helyzetet, hogy jogos-e a panasz, és ha igen, tudja, hogyan javítsa ki a hibát. Ha észreveszem, hogy elkezdtem belecsúszni ebbe a helyzetbe, az már előrelépés, mert van valamilyen kapcsolatom a felnőtt énállapotommal. A stressz nagyon fel tudja erősíteni a gyermeki énállapotot, és persze a szülőit is.

És ez „normális”?

Berne szerint egy egészséges felnőtt személyiségében mind a három énállapot megtalálható, és mindegyikhez van hozzáférése a megfelelő időben. Minden helyzetben azt mozgósítja, amelyik a legadekvátabb választ tudja adni. Ha elmegyünk nyaralni, és kint fekszünk a tengerparton, vagy labdázunk a gyerekeinkkel, akkor nem elsősorban a felnőtt énállapotunkra van szükség, hanem inkább a gyermekire. Ugyanakkor ha főnökként „meg kell dorgálnom” a munkatársamat, abban általában van szülői felhang.

De gyerekből és szülőből is többféle van…

A szülői énállapotot normatív és gondoskodó szülőre tudjuk tovább bontani – az előbbi értékeket, normákat közvetít, az utóbbi pedig figyelembe veszi a másik igényeit, szükségleteit. Mindegyiknek van pozitív és negatív változata. A pozitív mindig segíti a másik ember fejlődését, a negatív nem. Főnökként a pozitív normatív szülői énállapotunk azt mondatja velünk az előttünk álló kollégának, hogy: „Nem elfogadható a teljesítményed, ezt és ezt várom el az előrelépés érdekében.” A bennünk rejlő negatív normatív szülő pedig inkább így fogalmaz: „Ha nem akarsz változtatni, el lehet innen menni, sokan örülnének az állásodnak!” Ilyenkor meg akarjuk mutatni a hatalmi erőviszonyokat, ki akarjuk oktatni a másikat. Bizonyos énállapotok pedig tipikusan „megtalálnak” bizonyos énállapotokat, vagyis a vagdalkozó, letoló („negatív szülősködő”) főnök körül ott fognak ülni a megszeppent nyuszi („gyerek”) munkatársak, akik között lesznek alkalmazkodó és (akár csak önmagukban) lázadó gyerekek.

Ez már emlékeztet arra, amit talán a legtöbben hallottunk a TA fogalmai közül: a játszmára.

A játszma valóban a TA egyik központi fogalma, és kapcsolódik az énállapotok fent leírt „csörtézéshez”, a tranzakciókhoz. Csakhogy a játszma a tranzakciók azon típusa, amikor a mondandó társadalmi üzenete elválik a pszichológiai üzenettől. Vagyis a felszínen ez lehet egy felnőtt-felnőtt kommunikáció, ami leírva teljesen semlegesnek, informatívnak tűnik, de az élőbeszédben egy hangsúly teljesen más jelentést ad neki. A tipikus példa a régi házasok reggeli párbeszéde, amikor a férj csak annyit kérdez a feleségtől, hogy: „Hol van az ingem?”, a feleség pedig csak annyit válaszol, hogy: „A szekrényben.” A válasz jelentése azonban a hangsúly miatt valójában az, hogy: „Mégis hol lenne, te nyomorult? A szekrényben, ahová világéletemben tettem. Én vasalok rád, de te még arra is képtelen vagy, hogy ezt megjegyezd!” És ez kivált egy választ, és elindít egy kontrollálatlan folyamatot, oda-vissza vágásokkal.

A hétköznapi beszédünkben is szoktuk használni a „játszmázás” kifejezést. Van a kettőnek köze egymáshoz?

A játszmázást inkább arra szoktuk mondani, amikor úgymond csiki-csuki helyzetekbe megyünk bele. Amikor valaki játszik a másikkal, azt manipulációnak nevezzük. A játszma definíciója a tranzakcióanalízis szerint a következő: ismert a forgatókönyv, ismétlődés van benne, a felnőtt tudatosságán kívül zajlik, és ami még nagyon fontos, hogy mindkét fél számára negatív eredménnyel zárul. Tehát az előbbi házaspáros példát folytatva, a lezajló veszekedés, vagyis játszma, talán azzal zárul, hogy rácsapjuk a másikra az ajtót, de a probléma nem oldódott meg, a kapcsolat sérült. Azt is fontos tudni, hogy mindig ketten vagyunk a játszmában, tehát nem a házastársam vagy a főnököm játszmázik velem, hanem ebben ötven-ötven százalékban játszunk szerepet mindketten.

Akkor miért megyünk bele ezekbe a körökbe?

Nagyon sokszor azért, mert nem tanultuk meg az igényeinket és a szükségleteinket autentikusan kifejezni. Például azt elmondani, hogy ölelésre, szeretetre van szükségünk. Ehelyett belemegyünk egy veszekedésbe, aminek a vége sírás, és végül is megkapjuk a vigasztalást, de nem ilyen áron kellene elérni.

Ha felismerjük, hogy mindig belecsúszunk ugyanazokba a játszmákba, ki tudunk ebből szállni egyedül?

A TA-ban ez az egyik „bölcsek köve” tézis: vissza kell nyúlnunk a felnőtt tudatosságához, elemeznünk kell a tényeket, és a játszma sodrásában fel kell tenni a kérdést, hogy: „Mi történik most valójában?” Ezzel „bekapcsoljuk” a felnőtt énállapotunkat, és megfogalmazzuk, hogy mi a valódi igényünk, és miért rossz nekünk az adott helyzet.

Meddig tudunk benne ragadni ilyen játszmákban?

Az az igazság, hogy egész házasságok, munkahelyi kapcsolatok épülnek játszmahelyzetekre, mert az ismerősség érzését keltik a szereplőkben, amihez könnyű ragaszkodni. Ez ugyanis nagy kincs, még akkor is, ha valójában rossz érzésekről van szó. Mert ha megállítjuk a játszmát, akkor valami egészen új dolgot kell csinálnunk, például őszintén felvállalni az érzéseinket, igényeinket. Ismeretlenségéből fakadóan ez veszélyesnek tűnik, így maradunk a jól ismert mintázatnál.

Csepregi J. Botond
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

- Hogy ő? Ő a legtündéribb lány, akit ismerek: okos, vicces, kedves, segítőkész.

– Ugyanarról az XY-ról beszélünk? Arról az arrogáns, agresszív, rosszindulatú libáról?

– Mi vaaan?!

És tényleg, mi van? Hol az igazság?

Tovább...

 

Találkozzunk a Facebookon!