Beköszöntő - agyunk torzításai
Képzeljünk el egy banális példát: egy számunkra fontos eseményt szervezünk, e-mailben kiküldjük a meghívót néhány barátunknak, és valakitől nem kapunk választ. Ez egyes emberek ingerküszöbét el sem éri, míg másokban egy egész estés mozit indít el. Valaki optimistán azt feltételezi, hogy az e-mailje nem ért célba, így újraküldi, esetleg közvetlenül rákérdez az illetőnél. Más betudja figyelmetlenségnek a nem válaszolást, közömbösen tudomásul véve, hogy a másik bizonyára nem ér rá. Ugyanez a reakció (vagyis annak hiánya) egy harmadik forgatókönyv szerint sértődésbe is torkollhat, de minimum rossz érzésbe – elindítva egy feszültségörvényt két ember között, ami csak idő kérdése, hogy mikor húzza le teljesen a kapcsolatot.
A legtöbb kapcsolatunkban így működünk, a sémáink határozzák meg a történések dekódolását és a belső reakciót, majd ennek megfelelően (előbb-utóbb) a külsőt is. Beszélhetünk munka- vagy baráti kapcsolatokról, de akár női-férfi viszonyokról is, ahol (normális esetben) a közeledések minősége és mennyisége sohasem független attól, hogy ki mennyire érzi magát vonzónak. Ahogy Limpár Imre cikkében pontosan meg is fogalmazza: „A titkos összetevő mindig annak észrevétele, hogy egy-egy korlát valóban az, vagy csak mi éljük meg annak.”
