hirdetés
hirdetés

Vekerdy Tamás-interjú

„Az ember érzi, hogy összejött-e a gyereknevelés”

Honnan tudjuk, hogy ez a sok energia, amit gyereknevelésbe fektetünk, célba ért-e? Mikor derül ki, és főleg miből? Erre is választ kaptunk Vekerdy Tamás gyerekpszichológus-professzortól, miközben reziliens, kreatív, nem drogfüggő, lázasan is iskolába vágyó és a világ iránt végtelen nyitottsággal induló gyerekekről és jól vagy rosszul sikerült nevelésükről beszélgettünk.  

hirdetés

Lillafüreden együtt nyaraltunk, nagy tisztelettel néztük Önöket a szomszéd asztalnál, meséltük a gyerekeinknek, hogy „a bácsi mindent tud a gyerekekről”, de nem akartuk zavarni Önt. Mások hogy reagálnak hasonló helyzetben?

Az emberek rendszerint tapintatosak, szerényen mosolyognak rám, ami kellemes érzés. De azért akadnak olyanok, akik odajönnek, és egyből belekezdenek: „Á, Vekerdy úr, olyan régóta akarok írni magának…”, és elmeséli a problémát. Ilyenkor mindig eszembe jut Verebély belgyógyász-professzor, akihez odament a körúton egy elegáns dáma, és megszólította: „Doktor úr, mostanában itt a májam körül érzek egy fájdalmat. Mit tudna erre mondani?” Mire a professzor: „Szívesen diagnosztizálom, vetkőzzön le!”

Vekerdy tamás
Ön hány levelet kapott/kap egy évben?

A kézzel írott levél korszakában kezdetben 400-500 levelet kaptam egy évben. Négy-ötször megírtuk, hogy évente csak 51 levélre tudunk válaszolni, ez némileg visszafogta az áradatot. Most többnyire e-mailben jönnek a megkeresések, szerencsére kevesebb.  

Melyek a leggyakoribb kérdések?

Talán a szobatisztaság kérdése egy állandó, visszatérő problémakör. Persze sok különböző magyarázat van erre, de igen gyakori válaszom, hogy a késői szobatisztaságnak két oka van: egyrészt a túl kényelmes, nedvszívó pelenkák, másrészt a túl elfoglalt szülők, akiknek ezzel üzennek a gyerekek. De nem akarok részletekbe belemenni.

Persze. Igazából, ami érdekes ebből, hogy vajon a mai szülők többet gondolkoznak azon, hogy mit rontanak el, mint az előző generáció? 

Manapság sokkal bizonytalanabbul, idegesebben nevelnek gyereket a szülők. Pedig a gyereknek a magabiztos tévedés is jobb, mint az állandó bizonytalankodás. A gyerek a tudattalan bizonytalanságot leveszi, és ettől feszültebb lett. Nagyon amerikaisodnak a szülők. Nemcsak a válások számában látszik ez, hanem a gyerekhez való hozzáállásban: erős a teljesítménykényszer, egyből megijednek, hogy mi lesz a gyerekkel, ha négyévesen még nem rak rendet a szobában. Régebben nem gondolták azt, hogy ha négyévesen nem eszik meg mindent, vagy szopja az ujját, vagy „lóg” az oviból, akkor felnőttkorában is gond lesz vele. Pedig viszonylag kevés egyetemista szopja az ujját.

Manapság új téma, hogy a szülők vadásszák a jó pedagógusokat…

Igen, egy jól működő iskolarendszerben (amilyen például a finneké) nem kell vadászni, elég a körzeti iskolába beadni a gyereket, itthon viszont a felvilágosultabb szülők keresik azokat a tanárokat, akik megvédik a gyereküket az abnormális követelményektől, a nemzeti alaptantervtől.

A terv pontosan melyik része háborítja fel Önt a legjobban? 

Az, hogy elvették az iskolák, a tanárok, az igazgatók, az önkormányzatok autonómiáját. Egy központi erőtérbe helyeztek mindent. Lenin demokratikus centralizmusnak nevezte el ezt a rendszert. Finnországban a tanári pálya egy olyan szabad pálya, mint az orvos, ügyvéd, építész, és nagyon nehéz bekerülni a tanárképzésbe. Ez a rendszer nem tűri az autonómiát. Pedig a történelemből látszik, hogy a demokráciák a nyerő stratégiák, nem pedig a diktatúrák.

Ön tanított és tanít leendő tanárokat is. Mit tapasztal, milyenek a jövő tanárai, mennyire motiváltak?

Én elfogultan nagyszerűnek látom az ifjúságot. Különösen szeretem a szemtelen, kamaszos, örök kritikával élő diákjaimat. De a magyarokról általában elmondható, hogy nem így lettünk nevelve. Külföldön azon szoktak csodálkozni, hogy nem kérdeznek a magyarok, hanem minden megoldást elfogadnak. Pedig a Szilícium-völgytől Nyugat-Európáig evidencia, hogy a kritikai látásmód és a kreativitás lesz az egyetlen ütőkártya a robotok korában. Na most ezt a két dolgot nem bírja a mai magyar iskolarendszer elviselni, azon kívül, hogy most bedugaszolják a továbbtanulási útvonalakat.

Utóbbiból mi következik: nagyobb lesz a verseny?

Az ostoba verseny. Mert ki mondta azt, hogy a jó tanulók teszik a legtöbbet magukért és a társadalomért?

De semmi összefüggés nincs aközött, hogy aki hajt az iskolában, az később is magas teljesítményre törekszik, mondjuk, a munkahelyén?

Ellenkezőleg! Most jelent meg a Stanford Egyetem egyik dékánjának könyve, ami arról szól, hogy a mai amerikai diákok a legjobb osztályzatokra törekszenek, hogy bejussanak a legjobb iskolákba, de ők a „teáscsésze-generáció”, akik hiába tanulnak jól, egyszer csak eltörnek, kifújnak, és nem válnak be a munkahelyeken, azaz a való életben. Hiába keringtek körülöttük a helikopterszülők. Nem a jegyek felé kell orientálódni, mondják ma már az amerikai kutatók is, hanem a képességek, művészetek felé. Finnországban is van nemzeti alaptanterv, de ott kérés, hogy „ne tartsák be”. Az csak egy kiindulópont, de minden tanár differenciáljon!  

A cikk teljes tartalmát a 2017. október-novemberi lapszámunkban találja.

A megrendeléshez kattintson ide.

Gábor Fanni, főszerkesztő, Üzlet&Pszichológia
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

People skill, azaz a „skillek”, kompetenciák, erősségek királynője maga az emberismeret. Sok örömet hoz, ha van, és sok csalódást, ha ez nem az erősségünk. Meggyőződésem, miszerint én biztos jó emberismerő vagyok, az utóbbi fél évben igencsak megkérdőjeleződött bennem, amikor is nyílt órákat voltam kénytelen megtekinteni iskolaválasztás címszó alatt. Tovább...

Találkozzunk a Facebookon!