hirdetés
hirdetés

Oliver Burkeman: Túladagolt boldogság

Akarásnak nyögés a vége

Egész életünkben a boldogságot hajszoljuk, és miközben önfejlesztő könyvek, megható videók és hűtőmágnesek tucatjai motiválnak minket nap mint nap egy boldogabb és sikeresebb életre, mégsem értjük, miért nem vagyunk még mindig boldogok és sikeresek. Túladagolt boldogság című könyvében Oliver Burkeman bebizonyítja, hogy a probléma gyökere nem bennünk, hanem az önsegítő könyvekben és a pozitivitás ideológiájának kizárólagosságában rejlik – szerencsére azonban van egy sokkal ősibb és hatásosabb út is a boldogsághoz.

hirdetés

„Célozd meg a holdat! Még ha el is hibázod, a csillagok közt landolsz” – csak egy szelet franciakrémesért indultam a hűtőhöz, de az ajtóra tett mágnes láttán rögtön elszégyelltem magam, amiért még mindig a Föld nevű bolygón toporgok, és nem életem nagyszabású tervét szövögetem éppen. A boldogság tudományára komoly üzletág épült: a motivációt bögre, önfejlesztő könyv vagy tréning formájában is megvásárolhatjuk. Különösen Amerikában dívik az optimizmus kultusza; az Adidas egykori szlogenje óta tudjuk, hogy „a lehetetlen nem létezik”, és hogy valahol a pozitív gondolkodással és megingathatatlan hittel kikövezett út végén ott vár ránk a siker és a boldogság.

Gondolj a jegesmedvére!

A könyvkiadók „tizennyolc hónapos szabályként” utalnak arra a jelenségre, hogy önsegítő könyvet legvalószínűbben az vásárol, aki a megelőző tizennyolc hónapban is vásárolt önsegítő könyvet. Mégsem oldották hát meg minden problémánkat? Oliver Burkeman, a The Guardian népszerű brit újságírója szerint nagyon úgy tűnik, hogy az önsegítő könyvek nem működnek: sokszor épp attól vagyunk szorongók és boldogtalanok, hogy minden erőnkkel próbáljuk kiküszöbölni ezeket az érzéseket. Ez a „ne gondolj a jegesmedvére” tipikus esete: minél megszállottabban igyekszünk elkerülni a negatív gondolatokat, annál többet gondolunk rájuk.

De mi történik akkor, ha a pozitív gondolkodás erőltetése helyett elfogadjuk a bizonytalanságot és a kudarcot? Burkeman szerint létezik egy másik, valódibb út is a boldogsághoz, amit ő „negatív útnak” nevez: a lényege, hogy „hajlandónak kell mutatkoznunk arra, hogy átéljük a negatív érzéseket – vagy legalábbis meg kell tanulnunk, hogy ne meneküljünk ilyen fejvesztve előlük”.

Ennek egyik szélsőséges példáját a sztoikus filozófusok szolgáltatják, akik vallják: érdemes végiggondolni a dolgok kedvezőtlen kimenetelét. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a legrosszabb, ami történhet? A „rémségek felidézése”, a negatív vizualizáció segít, hogy megértsük, még a legrosszabb forgatókönyv sem olyan szörnyű, mint amitől tartottunk. Irracionális félelmeinket felismerve megszabadulunk a szorongásainktól, és eljuthatunk a belső nyugalom ideális állapotához.

Láthatjuk, hogy a „negatív” megközelítés története régre tekint vissza: az ókori sztoikusok munkáitól kezdve a buddhizmus lényegén át a memento mori középkori hagyományáig mindenütt rálelhetünk a nyomaira. Burkeman pedig lelkiismeretesen kutatja fel a nyomokat – Massachusetts erdőiben egy hetet tölt meditációval, Mexikóban a helyiekkel ünnepli a halált, a kenyai nyomornegyedekben pedig a mindennapi bizonytalansággal néz szembe, hogy különleges találkozásai révén bebizonyítsa: valahol útközben nagyon félreértettük a boldogság fogalmát.

A pozitív gondolkodás mellékhatásai

Az inspiráló jelmondatok egyik nagy problémája, hogy hatásuk igen rövid távú: inkább abban segítenek, hogyan kerülhetünk a feladat elvégzéséhez szükséges hangulatba. Burkeman szerint ezzel azonban újabb akadályt görgetünk önmagunk és a célunk közé, hiszen kedvet érezni valamihez még nem jelenti azt, hogy el is végezzük. Így miközben arra várunk, hogy megfelelően motivált hangulatba kerüljünk, valójában csak a halogatás művészetét gyakoroljuk. Shoma Morita, a Morita-terápiát megalkotó, XX. század eleji, japán pszichológus szavait idézve: „Az emberek azt hiszik, hogy mindig szeretniük kell, amit csinálnak, hogy az életüknek gondtalannak kell lennie. Ezért aztán mentális energiáik kárba vesznek a hiábavaló erőfeszítés miatt, hogy elkerüljék a szomorúság és az unalom érzését.”

„30 éves koromra lesz egy tetőteraszos lakásom”

Minél bizonytalanabbnak tűnik a jövőnk, annál többet fáradozunk a nekünk tetsző jövőkép megvalósításán. Az önsegítő könyvekből ráadásul megtanultuk, hogy a sikeres élet kulcsát a nagyra törő, konkrét célok jelentik. A látomásos vezetők merész célokat tűznek ki a szervezet számára, amikor azonban kiderül, hogy ez nem volt elég bölcs dolog, a negatív bizonyítékokat úgy értelmezik, hogy még több erőfeszítésre van szükség. Ez az úgynevezett céldicea-szindróma: akkor is ragaszkodunk a célunkhoz, amikor az már nem szolgálja az érdekeinket. Burkeman a General Motors példáját hozza fel: hogy visszaszerezze vezető szerepét, a vállalat célul tűzte ki, hogy visszahódítja az amerikai autópiac 29 százalékát. A „29”-es szám kitűzők, gyűlések és szalagcímek jelmondata lett, a kampány ésszerűtlen költései azonban végül csődhöz vezettek.

Barbara Ehrenreich társadalomkritikus szerint a 2000-es évek pénzügyi válságához is hozzájárult az ambiciózus terveket jutalmazó, ám a kudarcnak még a lehetőségét is elutasító amerikai üzleti kultúra: a bankárok gyakran már nem tudtak különbséget tenni saját álmaik és a konkrét eredmények között. Pedig megtanulhatnánk együtt élni a bizonytalansággal, és „lássuk meg, mi történik” alapon rugalmasan állni a céljainkhoz, akár újra- és újratervezve azokat.

Amikor a kerülőút a rövidebb

Burkeman nem állítja, hogy az optimizmus mindenképpen káros, és minden bizonnyal azt sem szeretné, hogy miután befejeztük a könyvet, negatív érzéseinknek immár létjogosultságot adva elégedetten dőljünk hátra a fotelben. A végső cél továbbra is a boldogság, de egy másik – látszólag hosszabb – úton megközelítve: a biztonságérzet hajszolása helyett szembe kell nézni a kérdőjelekkel és a dolgok átmenetiségével, és illuzórikus felsőbbrendűségünket eldobva el kell ismerni a kudarcokat. És útközben az is megengedett, hogy egy sikertelen nap után úgy együk meg a második szelet krémesünket, hogy ne érezzük pocsékul magunkat attól, hogy pocsékul érezzük magunkat.

 

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Ritkán osztok meg magammal vagy a családommal kapcsolatos információt a Facebookon, elég erős hatás kell érjen ahhoz, hogy az éterbe kiáltsam a gondolataimat. Azért persze előfordul. Néhány évvel ezelőtt például emlékszem, hogy ügyet kellett intéznem, több lépcsőben, egymásra épülő folyamatokat banknál, kormányablaknál és az ELMŰ-nél. Már előre fáztam az egésztől, és biztos voltam benne, hogy úgysem sikerül kipipálni egy menetben mindent, annak ellenére, hogy minden hivatalos papír nálam lesz, ami csak létezik, és ráadásul órákat fogok várni mindenhol. A komoly kihívásnak tűnő ügyintézés annyira flottul ment, hogy el sem akartam hinni. Tovább...

Találkozzunk a Facebookon!