hirdetés
hirdetés

Kiből lesz sikeres felnőtt?

A világra nyitott gyerekek titka

Mint megannyi személyiségjellemzőnk, a kudarchoz és a hibázáshoz való viszonyunk alapjait is a gyermekkorban kereshetjük. Hogyan alakul ki a gyermekben a későbbi nehézségekkel szembeni ellenállókészség, és mit tehet a szülő annak érdekében, hogy gyermeke később hiteles életet élhessen?

hirdetés

Kisgyerekként az egyik kedvenc időtöltésem volt, hogy megpróbáltam túllépni a fénysebességet az éppen aktuális biciklimmel. Belátható, hogy ez a fajta kísérletezés magában rejti a kudarc kockázatát, de nemcsak a kerékpárok és az emberi izomerő behatárolt lehetőségei miatt, hanem azért is, mert könnyen óriásit zakózhatunk a mutatvány közben. Talán már iskoláskorú lehettem, amikor az egyik ilyen száguldozásom alkalmával pontosan ez történt: egy bukkanóba hajtva lerepültem a bicikliről, és a betonon landoltam. Meglepően jól viseltem az esést, felkeltem és leporoltam magam. Érdekes módon sírni sem kezdtem el azonnal, csak miután észrevettem a térdemen tátongó sebet és az abból csorgó vért. Az üvöltésemet valószínűleg a tizedik emeleten is hallhatták, mert a vér látványa teljes sokkhatásként ért. Apám volt lent velem akkor a játszótéren, aki azonnal rohant, amint meglátta, hogy mi történt. Hogy miket mondhatott, már nem tudom pontosan felidézni. Biztosan megijedt, és az is elképzelhető, hogy volt némi okítás a megfelelő sebességről. Ennek ellenére nem ezek őrződtek meg az emlékezetemben, hanem az, hogy összességében nyugodt és mosolygós maradt. A következő emlékképem erről az esetről már a hintáknál van, ahol addigra én is megnyugodva, a sebbel a térdemen hajtom a hintát, velem szemben apám ül egy padon, és beszélgetünk. Én pedig úgy érzem, hogy mégsem olyan szörnyű az élet, mint amilyennek 15 perccel azelőtt tűnt.

A sebek begyógyulnak

Ezt azért osztottam meg, mert szerintem jól illusztrálja, hogy egy gyermek számára mekkora jelentőséggel bír, hogy egy kudarcélmény kapcsán mit közvetít felé az elsődleges referenciaszemély, a szülő. Én az említett esetnél biztosan megtanultam valamit arról, hogy az életben olykor esünk egy nagyot, amiben meg is sebesülhetünk, de a világ ettől még alapvetően egy biztonságos hely, ahol az esés után fel lehet állni, a sebek be tudnak gyógyulni, mi pedig érettebbé válhatunk, ha tanulunk a kudarcainkból. Ehhez az kellett, hogy apámat ne árassza el a szorongás egy baleset miatt, ne vonja le számomra azt a következtetést, hogy biciklizni veszélyes, meg hogy úgy tűnik, nekem ez nem igazán megy, úgyhogy jobb is hanyagolnom. A hintával együtt.

Amikor ez a balesetem történt, 7-8 éves lehettem. Érdemes azonban ennél korábbi évektől kezdeni a téma tárgyalását, hiszen a gyermeki psziché egészen csecsemőkortól kezdve szívja magába azokat a tapasztalatokat, amelyeket a szüleivel való kapcsolatában átél. Rengetegszer hivatkozott már sok mindenki sok helyen a korai anya-gyermek kapcsolatra, azonban ennek a megemlítését a kudarcokkal történő megküzdés témájában sem kerülhetjük ki. Az első kihívás ugyanis, amellyel a gyermek élete során találkozik, arra vonatkozik, hogy ki tudta-e váltani a szüleiből a gondoskodást és a szeretet, és nagyon nem mellékes, hogy ebben kudarcot vall-e vagy sem. Ha egy csecsemő a korai években a gondozóival való kapcsolatában megélhette, hogy jelzései értő fülekre találnak, és fontosak a másiknak (pl. reagálnak a sírására, odamennek hozzá, és a szükségletei szerint képesek őt megnyugtatni), akkor mind önmagáról, mind a külvilágról és a többi emberről pozitív belső képet alakít ki. Önmagát szerethető és értékes emberi lényként, az őt körülvevő világot pedig kiszámítható és biztonságos helyként fogja megtapasztalni. Megtanulja azt is, hogy képes aktívan befolyásolni a vele történteket (pl. a sírásával magához hívhatja az anyát), nem pedig csak passzívan elszenvedi azokat.

Boldogabb felnőttek a „hatékony” kisbabák

Az a felnőtt, aki ilyen tapasztalatokkal rendelkezik a korai éveiből, a krízisekre nagyobb valószínűséggel tekint értelemteli kihívásokként, mintsem megoldhatatlan nehézségként. Úgy érzi, hogy a problémák megoldásához megfelelő erőforrásokkal rendelkezik, de adott esetben bizodalma van a külső segítségben, embertársai támogatásában is. A krízisek elvesztik kizárólagos negatív előjelüket, és alkalmassá válnak arra, hogy a személyiségfejlődés egy magasabb fokára jusson általuk. Skrabski és munkatársai ezt a belső meggyőződést nevezik koherenciaélménynek 2004-es tanulmányukban. Látjuk tehát, hogy nem mindegy, mit tanul meg önmagával kapcsolatban az ember csecsemőként: azt, hogy képes hatni a világ történéseire, vagy azt, hogy hiába ordít a rácsos ágyban, úgysem megy oda hozzá senki.

A csecsemőkor hamar elröppen, és ahogyan a gyermek egyre idősebb lesz, úgy adódnak olyan új élethelyzetek, amelyekben kipróbálhatja magát. Elkezd kúszni, mászni, végül feláll és elindul. Az, hogy ez pontosan mikor történik meg, közel sem annyira fontos, mint amennyire szeretnek a szülők eldicsekedni vele egy baráti összejövetelen. Sokkal lényegesebb, hogy ebben az időszakban a szülő támogassa a gyermeket a világ felfedezésében, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű, hiszen jogosan töltheti el aggodalommal a felnőttet a gyerek némely mutatványa.

Talán mindenki számára ismerős a helyzet, amikor a mászó poronty elől le kell ragasztani az összes konnektort a lakásban, vagy mondjuk, folyamatosan azt kell monitorozni, hogy mikor mászik fel egy olyan helyre, ahonnan ha leesik, betörik a feje. Nem könnyű időszak ez a szülők számára, de ha a saját szorongásukat kordában tudják tartani, és a gyereket az esetleges balesetek kockázata mellett is bíztatni tudják a világ megismerésére, azzal a lehető legjobbat teszik a csemetéjükkel. Ha tehát például szabadtéren piknikezünk, ne essünk rögtön pánikba, ha másfél éves gyermekünk 15 méterre eltotyogott a plédünktől. Persze a figyelmünket ne vegyük le róla, és ha már ott tart, hogy a közeli dísztóba szambázik bele pillanatokon belül, akkor lépjünk közbe, és játékos kedvességgel „csípjük nyakon”. Ha az óvódás gyermekünk úgy érzi, hogy csak rohangálva tud közlekedni a hazafelé vezető úton, akkor engedjük, hadd rohangáljon. A racionális korlátok nyilván itt is érvényesek, ha például úttesthez közeledünk, akkor állítsuk le a gyereket. De csak azért, mert eleshet és lehorzsolhatja magát, ne tartsuk leláncolva magunk mellett. Hiszen épp az esésből és az abból történő felállásból szerezhet tapasztalatot arról, hogy az életben érik kudarcok, amelyekből fel tud állni. Vagy ha annyira fáj, hogy egyedül nem megy, akkor van, aki segítsen.

A felnőtt is bukdácsolhat

A gyermeki kudarcokról nagyvonalakban szóltunk már, de mi van akkor, ha mi felnőttként rontunk el valamit, és ennek a gyermek szem- és/vagy fültanúja? Vállaljuk-e fel előtte vagy sem? Mindenkit arra bíztatnék, hogy bátran ismerjük be, ha hibáztunk vagy szerencsétlenek voltunk, vagy ha valamilyen kellemetlenség ért minket. Ha például a gyermekünk levette az antennáival, hogy egy rossz munkahelyi nap után feszültek vagyunk, és erre rákérdez, nyugodtan vállaljuk fel, majd hívjuk fel rá a figyelmét, ha sikerült jobb kedvre derülnünk. Ezzel mintát nyújtunk neki azzal kapcsolatban, hogy az örömteli és a kudarccal terhelt élethelyzetek természetes módon váltogatják egymást az életben, és közelebb hozhatjuk hozzá azt a Mérei Ferenctől származó bölcsességet, amelyet már többször idéztek nálam tapasztaltabb pszichológusok is, és így hangzik: „Az életben nem kell mindig jól járni! Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka!”

A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia 2018. június-júliusi lapszámában jelent meg.

Varga Zoltán, pszichológus, pár- és családterapeuta
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

- Hogy ő? Ő a legtündéribb lány, akit ismerek: okos, vicces, kedves, segítőkész.

– Ugyanarról az XY-ról beszélünk? Arról az arrogáns, agresszív, rosszindulatú libáról?

– Mi vaaan?!

És tényleg, mi van? Hol az igazság?

Tovább...

 

Találkozzunk a Facebookon!