hirdetés
hirdetés

A sötét oldal

A felsővezetői bukás titka

Hogyan lehet csődbe vinni vagy ellehetetleníteni egy jól működő nemzetközi vállalatot? Hogyan lehet eltűntetni egy évekig sikeres szervezetet? Alighanem kevesen vágynak a fenti tudás megszerzésére, ennek ellenére rengeteg felsővezető birtokában van e készségnek…

hirdetés

A legtöbb esetben a felsővezetők nem is tudnak róla, hogy milyen jól értenek a romboláshoz is. Mentségükre legyen mondva, hogy ez már „csak” a következmény vagy a mellékhatás. Annak a mellékhatása, amit a szakirodalom külföldön derailmentnek nevez, és magyarra leginkább a kevésbé trendi „kisiklatóként, buktatóként” lehetne lefordítani.

A válság csak katalizátor

A közkeletű felfogással ellentétben ugyanis a cégek bukását és a felsővezetők kudarcát nem a válságok okozzák – noha ezek is szükségesek hozzá –, hanem az emberek és az ő cselekedeteik vagy éppen nem-cselekedeteik. Ha csak a válságok okoznák, akkor elvileg mindennek véget kellene érnie körülbelül egyszer egy évtizedben, mégis vannak szervezetek, amelyek túlélnek, sőt, jól jönnek ki a nehéz időszakokból. A kulcs tehát az emberi tényező, a válság csak a katalizátor, amely kihozza a felsővezetők sötét oldalát, avagy megteremti a környezetet a kisiklásra.

Hogy miért okoljuk mégis a válságot leginkább, annak az az oka, hogy ugyanazok az emberek, akik a nyomás alatti rossz viselkedéseket mutatják, válság hiányában sokszor kiváló múlttal rendelkeznek, okosak és eredményesek. Mindez hatványozottan igaz a felsővezetőkre, akik felett a glória még fényesebb, a címlapfotó még ragyogóbb, és a karrierháttér még lenyűgözőbb. Hogy lehet, hogy néha mégis oly nagyot buknak, miért nem lehet ezt előre látni, és miért vannak ők jobban kitéve a veszélynek?

Veszélyes, ha nincs tükör!

A válasz egyszerű: nincsenek jobban kitéve a veszélynek, csak láthatóbbak, ismertebbek, és még kevesebb visszajelzést kapnak a környezetüktől, mint más vezetők. Ezáltal még kisebb esélyük van arra, hogy felismerjék a derailerjeiket, és tegyenek ellenük. Gondoljunk csak a méltán híres Jeff Skillingre az Enrontól, vagy Bernie Ebbersre a Worldcomtól, akiknek arroganciáját senki sem merte visszatükrözni a vállalatokban. Sőt, inkább a vállalati kultúra formálódott az ő képükre, és lett arrogánssá vagy kockázatkeresővé.

De mik ezek a derailerek, és mitől képesek arra, hogy egy intellektuális, jó háttérrel rendelkező, mások által is elfogadott, gyakran híres embert kudarcra ítéljenek? Hogy nem lehet őket észrevenni? Ezekre a kérdésekre egyszerre könnyű és nehéz válaszolni. A könnyű válasz érdekében elég, ha csak végiggondoljuk, hogy ismerünk-e olyan arrogáns embert, aki szégyelli a túlzott magabiztosságát. Vagy olyat, aki igazi problémaként gondol a perfekcionizmusára. Esetleg olyat, aki gyengeségként éli meg a kockázatkeresését. Szerintem velük nem telne meg egy kirakat, azaz ezeket a jegyeket gyakran nem veszik észre magukon az emberek – sőt, sokszor büszkén tekintenek rájuk. A nehéz válasz a derailerek tudattalanságában rejlik: abban, hogy ezek a tulajdonságok egy része éveken át jól szolgál minket, és csak csendben fejlődnek sorscsapássá. Pont úgy, ahogy a szorgalomból maximalizmus lesz, a magabiztosságból arrogancia, az alkalmazkodókészségből döntésképtelenség.

A cikket teljes terjedelemben az Üzlet és Pszichológia 2018. június-júliusi lapszámában olvashatja el. Keresse a nagyobb újságárusoknál, vagy rendelje meg itt

Füzér Gábor
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

- Hogy ő? Ő a legtündéribb lány, akit ismerek: okos, vicces, kedves, segítőkész.

– Ugyanarról az XY-ról beszélünk? Arról az arrogáns, agresszív, rosszindulatú libáról?

– Mi vaaan?!

És tényleg, mi van? Hol az igazság?

Tovább...

 

Találkozzunk a Facebookon!